Százhetvenegy esztendővel ezelőtt volt a csornai ütközet

1849 júniusában a császári-királyi hadsereg és a cári csapatok megindították támadásukat a honvédsereg ellen.

A Wyss-dandár – amely a pár nappal korábbi átszervezés miatt inkább fél dandár erejű volt – a gróf Franz von Schlik altábornagy parancsnoksága alatti, Magyaróváron bekvártélyozott császári I. hadtest alárendeltségébe tartozott, s elővédként Kapuvárt, valamint Csornát kellett megszállnia. A dandár két oszlopra tagozódott, Wyss 2690 katonával – két zászlóaljjal, két vadászszázaddal, négy dzsidásszáddal – és nyolc löveggel vonult Csornára, miközben Kapuváron 2026 embere – két zászlóalja, két dzsidásszázada – és három lövege állt. A dandárparancsnok számolt egy magyar támadás lehetőségével, azonban elöljáróitól hiába kért segítséget.

Kmety elhatározta, hogy a 16 órányi távolságra lévő, előretolt császári dandáron rajtaüt és megsemmisíti, amiért csapatait emberfeletti menetteljesítményre ösztönözte, hozzávetőlegesen 40 km-t kellett megtenniük. Nem szólt senkinek sem, a Duna jobb partján lévő magyar csoportosítás parancsnokát, Klapkát és Zámbelly Lajos ezredest, a VII. hadtest táborkari főnökét csak június 12-én, a késő esti órákban értesítette a tervéről, miszerint Csornát dél és nyugat felől támadja meg, Wyss pedig kénytelen lesz a VII. hadtest vagy a Hanság mocsarai felé hátrálni.

Június 13-án hajnali 3 órakor Kmety hadosztálya Szilsárkánynál egyesült, ahonnan két menetoszlopban haladt tovább. Két zászlóalj, két vadászszázad, két huszárszázad és egy üteg Csorna felé indult, délről a hadosztály másik része – három zászlóalj, hat huszárszázad, két üteg – tartott a mezőváros felé úgy, hogy a kapuvári császári erőket is megfigyelhesse. „A rongyos külsejű, lecsigázott hadosztály kitűnően fegyelmezve, harchoz szokott volt; – képzett tisztektől vezetve, parancsnoka iránt határtalan bizalommal viseltetett.” – erről számolt be később egy ismeretlen honvédtiszt a Győri Közlöny hasábjain. Honvédei felnézhettek parancsnokukra, aki maga sem akart kitűnni közülük, hiszen Kmety „külsejére mit sem adott, törzstiszti egyenruhát is csak arra az alkalomra csináltatott, hogy Kossuthhoz küldetett a budai vár bevételének hírével. Különben egyszerű honvéd bekecs, bőrnadrág, nagy sarkantyús lovag csizma, legtöbbnyire minden megkülönböztető jel nélkül, közönséges tiszti sapka […] ebből állott téli és tavaszi öltözete, míg a nyáron a bekecset egy foszlánnyal nem cserélte fel […]” – tudósított róla a Hazánk 1888-ban.

Wyss értesült a magyarok közeledéséről, azért csapatai már harcrendbe állak. Reggel öt óra tájt kezdődött az ütközet. A honvédek délről és nyugatról támadtak, miközben egy huszárkülönítmény észak felől akart a császári balszárny mögé kerülni, de ezt a dzsidások megakadályozták. Csornánál erős tüzérségi és gyalogsági tűzharc zajlott, azonban a magyar erőfölény egyre inkább megnyilvánult, és komoly helységharc bontakozott ki. Reggel nyolc és fél kilenc között Wyss kiadta a visszavonulási parancsot. Bősárkány felé hátrált és személyesen vezette utóvédjét, amikor több, halálos lövés érte (a csornai Szent Antal-temetőben lévő sírja ma is megvan). Kmety huszárjait az ellenség után küldte, akik többször összemérték szablyáikat a visszavonulást fedező dzsidásokkal. A császáriak oly gyorsan retiráltak, hogy kilenc órakor már elérték Bősárkányt, megelőzve a VII. hadtest utánuk küldött lovasságát, amely el akarta vágni visszavonulási útjukat.

Csornánál mindkét fél derekasan verekedett, de magyar részről különösen a Vilmos-huszárok, valamint a Jászkun Kerületből toborzott Nádor-huszárok tűntek ki, akik alaposan „megpucolták” a császári dzsidásokat. „Bámulatos volt a csornai lovasroham is – emlékezett vissza a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos huszárkapitány –, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidásezred, az osztrák hadsereg leghíresebb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő búzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes [főszázados] olyan pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy harminchat óra óta nem evett […] Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt.” Görgei egyik ordonánca, Karsa Ferenc hadnagy is megemlékezett a jászkun huszárokról: „A Nádor-huszárok tisztjei közül, különösen emlékezetre méltó vitézséggel harcoltak Dessewffy Dénes és Fekete Jenő […] és szaladásnak vert ulánusok végpusztulása csak azon múlt, hogy a huszártisztek mind nehéz sebet kaptak. Érdekes volt az is, hogy a Nádor-huszárok már annyira elkaptak, hogy a vezényszót nem várva, minden alkalommal kisebb csapatokban is attakra száguldoztak. Ennek fékezésére, D. osztályparancsnok így adta ki a napiparancsot: Akinek elébb lesz véres a kardja, mint az enyém, az huszonöt botot kap.”

Amikor Schlik hírét vette az ütközetnek, Bősárkányra igyekezett, ahol átvette a dandár feletti parancsokságot. A honvédek be akarták keríteni, ezért a Répce gátja mögé vonta vissza a dandárt, parancsba adva a hidak lerombolását. A helybeliek ezt igyekeztek megakadályozni, mire a császáriak Burus Mihály csizmadiát, Csőkör István szolgát, Major Ferenc gazdát és Tóth János zsellért kivégezték. A félszemű császári generális Szentpéterre hátrált, ahová a Kapuvárra kiküldött erők is bevonultak. Kmety nem üldözte tovább az ellenséget, hanem tartotta magát az eredeti parancshoz, csapataival a Rába átkelőit figyelte.

Csornánál a Kmety-hadosztály (33 gyalogszázad, 8 huszárszázad, 17 db löveg) 53 halottat és 218 sebesültet vesztett – más forrás szerint 31 elesettet és 184 sebesültet –, a császáriak (14 gyalogszázad, 4 dzsidásszázad, 8 db löveg) véres vesztesége 55 halott, 78 sebesült, valamint 125 eltűnt és fogságba esett volt. A császáriak nem felejtették el a civil lakosság magatartását, június 21-én Bősárkány községet a templom kivételével porig égették, és hat nappal később Csorna mezőváros is majdnem hasonló sorsra jutott.

A csornai magyar győzelem biztató előjelnek mutatkozott, joggal lehetett remélni, hogy ennek hatására a császári erők zömét átcsoportosítják a Duna jobb partjára, így sikerrel indulhat meg június 16-án a Vág mentén tervezett magyar támadás. Haynau valóban így cselekedett, de nem ezért, hanem azon megfontolásból, hogy itt támadjon.