Néha elgondolkodom azon, hogy az ellenzéki képviselők mit érezhetnek, mi járhat a fejükben, amikor ordenáré módon viselkednek, trágárkodnak, visítoznak, fütyörésznek, vagy éppen elfoglalják a házelnöki pulpitust. A kocsmai tahó stílus, keveredve a ripacskodással és az infantilizmussal egyszerre vérlázító, tragikomikus és szánalmat keltő.
Külső szemlélőként gyakran én szégyellem magam helyettük. Közülük is kiemelkedik, pontosabban fogalmazva kitüremkedik a Jobbik frakcióvezetője, aki érzékelhetően jó ideje arra vár, hogy valakinél elszakadjon a cérna és megkínálja egy pedagógiai célzatú nyaklevessel.
De amit tegnap művelt, az sokkal inkább gyógypedagógia terápiáért kiált: ahogy ott ült a miniszterelnök székében, már-már szánakozva néztem, mert egy személyiségzavaros, szellemileg visszamaradt gyereket idézett, aki képtelen felfogni, hogy hol van és ott miként kell viselkedni. Az már a sors fintora, hogy ilyen ember országgyűlési képviselő lehet, a magyar parlamentáris demokrácia szégyenfoltjaként.
