Ittam az Iszom(m) miniszterelnök-jelöltjének, Szanyi kapitánynak a szavait az M1 egy héttel korábbi, reggeli műsorában, ahol Tari Judit Titanilla műsorvezető tett fel neki lényegi kérdéseket nemrég megalakult pártjáról, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalomról (röviden: Iszomm), amely július 18-án, szombaton tartotta meg alakuló kongresszusát.
A kapitány próbál válaszolni a kérdésekre, s kifejti, hogy a párt képviseli az igazi baloldaliságot a többi ellenzéki párttal szemben. Ebben annyi igazságmorzsa van, hogy a többi magyarországi ellenzéki párt tényleg nem baloldali, hanem leginkább semmilyen. Pontosabban: egyszerűen Orbán-gyűlölők, akik hatalomra és pénzre vágynak. Ez pedig tényleg nem sok – de leginkább nagyon kevés.
Abban tehát Szanyinak igaza van, hogy egy demokráciában elvileg elfogadható igény, hogy létezzen baloldali párt is. Ő pedig ilyet akar.
Eddig rendben lenne, de máris kisiklik a dolog, amikor kifejti, mit ért igazi, tiszta, jelző nélküli baloldaliság alatt. Nem mást, mint kapitalizmusellenességet. Kifejti azt is, hogy neki mindegy, hogy nyugati kapitalizmusról vagy a magyar vadkapitalizmusról beszélünk, itt nincs különbség, a fő ellenség „a” kapitalizmus, legyen bármilyen formája is Magyarországon.
Hát itt a baj. A kapitalizmusellenesség a baloldal szájából óhatatlanul szocializmust jelent, viszont már van valaki, aki immáron harminc éve következetesen hirdeti a Kádár-rendszerhez való vonzódását, ő pedig nem más, mint Thürmer Gyula és az általa vezetett Munkáspárt.
A kapitány kapitalizmusellenessége összességében nagyon elavult baloldaliság.
Talán elfelejtette Szanyi, hogy a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) már az 1959-es Bad Godesberg-i rendkívüli kongresszusán leszámolt az osztályharccal, a marxizmussal, s lemondva a forradalomról, lényegében véve megszüntette a harcát a nagytőkével, a kapitalizmussal szemben?
Talán azt is elfelejtette, hogy az SPD történelmi döntése nagy hatással volt a többi, nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártra is, aminek következtében a francia szocialisták a nyolcvanas években hatalomra kerülve, François Mitterrand idején nem nyúltak a nagytőkéhez, az államosításokat is korlátozták, s nem akarták a kapitalista rendszert megdönteni? S hogy a Tony Blair vezette brit Munkáspárt a kilencvenes években, illetve Gerhard Schröder a kétezres években már inkább volt a középosztály, mint a munkásosztály pártja (ami persze joggal váltott ki kritikákat a baloldalon)?
A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a szocialista-szociáldemokrata pártok belátták, hogy kapitalizmus, mint az egyéni érdekre és profitra épülő gazdasági rendszer, az egyedül működőképes, szemben a szocialista-kollektivista tervgazdasággal, amely látványos csődöt mondott. A céljuk ezek után a kapitalizmus vadhajtásainak korrekciója, a szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtése volt.
A kapitalizmus általános támadása, az osztályharcos szemlélet elavult és nem vezet sehová a „baloldalon”.
Más kérdés, hogy mára a globális nagytőke és a liberális értékrend „szolgálatába” álltak a nyugati és – többek között – a magyar, magukat szocialistának nevező pártok is, amit joggal lehet kritizálni, miként a globális pénzügyi elit koncepcióját is, mely a nemzeti piacokat s a nemzetállamokat is a globális piac uralma alá akarja gyűrni. (Ezt Thürmer például jól látja.) De erről nem mond semmit az interjúban Szanyi.
Szanyi kapitány osztályharcos baloldalisága minden, csak nem 21. századi, igaz, legalább nem olyan álságos és sunyi baloldaliság, mint amit a posztkommunisták előadtak az elmúlt évtizedekben.
Ráadásul a kapitány azon kijelentése, mely szerint Magyarországon szociális, morális és környezeti válság van, pusztán üres szólam egy olyan országban, amelyik éppen erősödik, ahol a családok támogatása világszínvonalú, amelyik a gyurcsányi züllés után megtisztul, megerősödik erkölcsileg, és kormányzati programok szintjén vigyáz a környezetére.
Egyszóval: Szanyi kapitányt hallgatva hátradőlök, és megIszomm egy kávét, sőt inkább egy capuccinót.
