Vitorlás expedíció adott maradandó élményeket az Adriai-tengeren egy szekszárdi család számára. A történet érdekessége az, hogy a családfő, Kancsár J. Zsolt vármegye-szerte a túramotorozás meghatározó személyiségeként ismert. Kétkerekű gépezete nyergében – párjával, Mariannal együtt – berobogta már Európa nagy részét, de vezetett felfedező utat Kisázsiába és Észak-Afrikába is. A jeges Északi-sarkkörtől a Szahara kemence forróságú sivatagáig szerzett élményeiről eddig már két érdekfeszítő könyvet is írt.
Ám ez alkalommal vitorlás hajóra cserélte az őt évek óta hűségesen szolgáló vasparipáját. Igaz, csak átmenetileg.
– Annak érdekében, hogy Martin nevű fiam is kapjon ízelítőt a nagyvilágból, minden évben szervezek számára is egy-egy utazást – mondta el lapunknak Kancsár J. Zsolt. – Most nyáron, augusztus elején lehetőségünk nyílott arra, hogy egy barátom meghívására dízel motoros vitorlással fedezzük fel az adriai szigetvilágot. Örömmel mondtunk igent, és nemsokára már a fedélzetről kémleltük a tengert, türelmetlenül várva a kihajózást.
Az Amadil nevű, tizenkét és fél méter hosszú, három és fél méter széles, tizenhét méter magas vitorlával és száz négyzetméter vászonnal rendelkező karcsú hajó a kopár Pag szigetéről fordult irányba. Egyenesen a horvát Adria közepén található Kornati szigetcsoport felé. Erről a területről azt érdemes tudni, hogy egyedülálló szépsége és gazdag tengeri világa miatt már több évtizede nemzeti park. Viszonylag jól őrzi érintetlenségét, köszönhetően annak, hogy autóval, motorral, avagy gyalog – értelemszerűen – nem lehet megközelíteni...
Vitorlás expedíció a lakatlan szigetre
Leidenfrost Gyula, a néhai és elhivatott magyar Adria-kutató így jellemezte ezt a vidéket: „Gyönyörű a Bocche (a kotori öböl - a szerk.), ragyogó a dalmát tengerpart végestől-végig, de az Incoronata-csatorna (a Kornati szigetvilág - a szerk.) valamennyit felülmúlja. Kisebb-nagyobb szigetek, szirtek végtelen sorban egymás mellett, örökké változó tájképek, a színfoltok tarka tömege felejthetetlen benyomásokat hagytak hátra emlékezetünkben.”
Ez a festői látvány tárult a felfedezők elé, amint méltóságteljesen elsiklottak a Zadar (magyar névvel: Zára) és Biograd na Moru (magyar névvel: Tengerfehérvár) parti városok előtt sorjázó szigetek mellett.
– Delfin úszott a hajónk mellett – számolt be az egyik első, itt szerzett, maradandó élményről Kancsár J. Zsolt. – De nemcsak ez a ritkaságszámba menő, rendkívüli találkozás ragadott magával bennünket. Hanem az a különös hangulat is, amit a szemmel láthatóan lakatlan szigetek árasztottak magukból. Az egyik ilyen elhagyatott földdarab öblében ki is kötöttünk, partra is szálltunk, és bejártuk a szívós cserjével, sűrű bozótossal övezett partot. Ha pedig már nagyon tűzött ránk a nap, akkor megmártóztunk a huszonnyolc fokos tengervízben...
Az Amadil az expedícióra szánt hat nap alatt kétszáz kilométert megtéve cirkált a szigetvilágban, hol itt, hol ott horgonyt vetve. A tiszteletbeli matrózokként is ténykedő utasok a hajón éjszakáztak, időnként kellemes, enyhe ringatás közepette. Ám volt részük erős, sőt, viharos hullámzásban is. Szerencsére mind az Amadil, mind pedig „legénysége” jól viselte ezt a fajta kiképzést. A hajó tatján pedig a sós illatú tengeri szellő ott lobogtatta a magyar zászlót.
