Létrejön az év végén a kormány és a szociáldemokrata munkásság között a megállapodás, amelyet Bethlen István miniszterelnök programja és nyilatkozatai előrevetítettek. A lapok ismertetik az egyezséget, amelyet a későbbi marxista szemléletű feldolgozások következetesen titkosnak minősítettek, és Bethlen–Peyer-paktumként aposztrofáltak. A december 23-i Népszavában megjelenik, hogy a kormányfő tájékoztatta az MTI-t „azokról a tárgyalásokról, amelyek a kormány és a magyar szociáldemokrata munkásság kiküldöttei között december 8-tól 21-ig több napon át tartottak. A tárgyalások kiindulópontja az volt, hogy a magyar szociáldemokrata munkásság az ország érdekeit a maga érdekeivel azonosaknak tekinti, és a nemzet újjáépítésének történelmi nagy munkájában kész teljes erővel és áldozatkészséggel részt venni.” Mindehhez azonban „szükséges, hogy a közhatalomnak a szociáldemokrata munkásságra nézve sérelmes kezelése megszűnjék, […] oly intézkedések történjenek, amelyek a kivételes állapotok révén megszorított közszabadságokat a lehetőségig biztosítják”. Elismerik a munkásság szempontjából hátrányos helyzetet is: „a tárgyalások célja az volt, hogy a sérelmes állapotok megszüntetése révén oly helyzet teremtessék, amely minden fölhozott akadályt elhárítva lehetővé teszi, hogy a magyar szociáldemokrata munkásság az ország újjáépítésének bel- és külföldön egyaránt folytatandó nagy munkájába belekapcsolódhassék, és ebben a nemzet többi rétegével együttesen, teljes odaadással részt vegyen”. Sikerült olyan egyetértést teremteni, ami ezt teljes mértékben lehetővé teszi. A tárgyalások alapjául pedig az a petíció szolgált, amelyet a szociáldemokrata párt vezetői eljuttattak a miniszterelnökhöz a sérelmeikről. „Ennek alapján beható megbeszélés alá vétettek a következő kérdések: az egyesülési és gyülekezési jog, a szakszervezetek ügye, az internálások és a rendőri fölügyelet alá helyezés kérdése, az amnesztia kérdése, továbbá a gyorsított eljárás megszüntetésének és a kivételes rendelkezések hatályon kívül helyezésének kérdése, azon kívül a munkásbiztosítás autonómiája és végül a munkabérek és egyéb gazdasági vonatkozású kérdések.” A megbeszéléseken a kormányfőn kívül az érdekelt miniszterek, szakelőadók vettek részt, a szociáldemokrata munkásságot Farkas István, Peyer Károly, Miákits Ferenc, Jászai Samu és Propper Sándor képviselte.
A Pesti Hírlap december 24-én sajátságosan köszönti vezércikkében a kabinet egyezségét a szocdemekkel. Úgy fogalmaznak: „örvendetesnek tartjuk a megállapodást amiatt, mert meglesz annak legalább a negatív haszna. Az, hogy megszűnik egy olyan gyárnak a működése, amely eddig tisztán exportra dolgozva, nagyban szállította külföldre azokat a sokszor csak hamisan túlzott, de sokszor egészen rosszhiszemű tudósításokat, melyek diszkreditálták erkölcsi hitelünket. Pedig hogy az ilynemű befeketítéseknek mik lehetnek politikailag is a következményei, sajnálattal tapasztaltuk a múltban, mikor nemzetiségi agitátorok árasztották el ellenünk szóló rágalmaikkal az egész világ sajtóorgánumait.” Akként vélekednek emiatt, hogy főként külpolitikai szempontból van értelme a munkássággal történő megállapodásnak. „Teljesen elszigetelve állunk Európa közepén. Nincsen egyetlen jó barátunk sem, aki érdekközösséget vállalna velünk, aki kész lenne védeni a mi igazainkat, annak fejében, hogy mi is oltalmazzuk az ő igazait. Sőt, ellenünk kötnek szövetségeket összes szomszédaink, hogy torkunkra tegyék a kést, ha csak mozdulni is merünk. […] A mi elszigeteltségünk az elhagyottaké, aki mellől elpártoltak és eloldalogtak összes volt barátai. Ebben a helyzetben nagy előny reánk, ha legalább itt az országban simítunk el minden ellentétet, amely megosztja az embereket. Ebből a szempontból bír nagy fontossággal a munkások kibékítése. Ezért örülünk annak teljes szívünk szerint. S ezért sorozzuk a kormány elsőrendű kötelességei közé azt, hogy tovább haladjon ezen az úton.”
A miniszterelnök a Budapesti Hírlapnak ad interjút a december 25-i számban, amelyben elmondja: „A szociáldemokrata párttal való megegyezés természetesen nem jelenti azt, mintha a kormány bármi tekintetben is megkülönböztetett pozíciót szándékoznék biztosítani, szemben a társadalom többi munkásrétegeivel, köztük a keresztényszocialistákkal is, annak a munkásosztálynak, amellyel ez a megegyezés létrejött.” Mint kifejti, a társadalmi harmóniát okvetlenül meg kell teremteni az országban. „A magyar állam egyetlen dolgozó kezet sem nélkülözhet abban a gigászi feladatban, amelynek elvégzése reánk vár, s amelynek még mindig a legelején járunk.” Optimista a szociáldemokraták szándékait és az egyezség sikerét illetően. „Én remélem, hogy a szociáldemokrata munkásság, amely őszintén és becsületesen kijelentette, hogy a saját érdekeit azonosnak tekinti az ország érdekeivel, s a nemzeti állam újjáépítésének nagy munkájában nemzeti alapon kész teljes erővel közreműködni, most már mindent el fog a maga részéről is követni, hogy összeköttetései révén azon igazságtalan megítélésen enyhítsen és változtasson, amelyben eddig Magyarország a külföldi közvélemény bizonyos részénél részesült. Így kilátás van rá, hogy olyan társadalmi rétegek rokonszenvét is sikerül a magyar ügy részére megnyernünk, amelyek eddig éppen azért foglaltak mereven állást minden magyar igazsággal szemben, mert súlyos erkölcsi és intellektuális lekötöttségben tartotta őket a Magyarországról kialakult igazságtalan előítélet.”
Bethlen István a Pesti Hírlap december 25-i számában Karácsonyra című ünnepi írásában is a nemzeti újjászületés egységes frontjának megépítéséről vázolja fel nézeteit. „A nemzet jövőjét veszélyeztető tényezők közül ma is változatlanul azt a radikális demagógiát tartom a legkárosabbnak, amely annak idején az októberi forradalmat felidézte. Megváltozott jelszavakkal, különböző álarcok alatt, de ugyanazzal a szívós következetességgel törekszik ma is népünket forradalmasítani a köztársasági, s egyéb jelszavak felhasználásával, saját hatalmi céljai szolgálatába állítani. Ma a liberalizmus jelszavával és álarca alatt ugyanazt a politikai játékot űzik, mint valamikor a pacifizmus és más nemzet- és világmentő jelszavakkal űztek, melyek alkalmasak arra, hogy a jóhiszemű tömegeket félrevezessék és szembefordítsák azokkal a tényezőkkel, kik becsületesen a nemzet jobb jövője érdekében munkálkodnak.” Az ellenségeskedés és a gyűlölködés megállítását is szükségesnek tartja az ország előbbre jutásához. „Erősen bízom abban, hogy az új esztendőben sikerülni fog a belső ellentéteket rendre elsimítani, s hogy különösen az ország megkérdezése után oly törvényhozása lesz a nemzetnek, melynek az egységes erőkifejtés, az összetartás és a nagy nemzeti érdekeknek minden pártérdeken felülemelkedő szolgálata iránt több érzéke lesz. A nemzet joggal elvárja törvényhozóitól azt, hogy minden egyéni gyűlöletet és személyeskedést kapcsoljanak ki, midőn a szigorú pártatlanságot igénylő törvényhozói munkára vállalkoznak.”
Herczeg Ferenc ugyanebben az ünnepi számban Nemzeti politika című írásában kemény szavakkal ostorozza a törvényhozás állapotát, s a széthúzást. „Komor, ijesztően gigantikus problémák sötétítik el a magyar látóhatárt. Mi köze ezekhez a nemzetgyűlésnek? Ott napról napra keserű személyes csatákat vívnak, ott azt hiszik a vezérek, hogy nagyot cselekedtek, ha össze tudtak fogni a közös gyűlöletben, ott diadalt ülnek, ha magyar politikusra rá tudják sütni, hogy vétett a törvény és a tisztesség parancsai ellen.” Az író a kívánságait fogalmazza meg: „Szeretnék a karácsonyi harangok érces nyelvén szólani, hogy fájóan belekonduljon minden magyar szívbe: kegyelmezzetek a magyar nemzetnek! Gondoljátok meg, hogy áruló minden magyar, aki magyarok ellen harcol, míg testvérei láncot hordanak. Gondoljátok meg, hogy a nemzet csak úgy menekülhet meg, ha minden erő és minden tehetség, mely ebben az országban van, egyetlen tüzes acéltömbbe forrad.”
Az Ujság szintén a karácsonyi számában arról ad hírt, hogy a legendás August von Mackensen német tábornagynak, az első világháború egyik legsikeresebb hadvezérének, aki Erdély védelmében is kitüntette magát, s akit Károlyi Mihály kormányfőként internált, s átadott a megszálló franciáknak, ajándékot küld a Nemzeti Kaszinó. Emlékeztetnek: az 1915-ös gorlicei áttörés után, ami szintén Mackensen érdeme volt – egy évvel „következett a román árulás, amikor az oláhok betörtek Erdélybe, és ott nem úgy viselkedtek, mint hadviselő fél, raboltak, gyilkoltak, fosztogattak. Akkor ismét Mackensen jött a magyarok segítségére, átvette az oláhok ellen operáló összes hadak parancsnokságát. Az ő páratlan stratégiai zsenialitása és kíméletlen támadó szelleme szabadította meg Erdélyt az oláhoktól, akiket nemcsak a magyar földről kergetett ki, hanem messze túl a saját hazájukon, a saját fővárosukon, Bukaresten is túl.” Mindezek emlékére azt határozták el a Nemzeti Kaszinóban, hogy két mezőhegyesi pejcsikót küldenek neki Berlinbe hálájuk jeléül, amit Szerdahelyi ezredes ad majd át. Mackensen kedves levélben válaszol: „alig győz elragadtatásának kifejezést adni a meglepetésért és hálás köszönetet mond a lovakért, amelyeket valóban ő fog behajtani, és amelyek egy olyan gazdához kerültek, aki nemcsak a lovakat szereti, de igaz szeretettel gondol mindig azokra, akik őt azokkal megörvendeztették”.
