Az olaszországi mintára Magyarországon is bontakozó fasiszta mozgalom élénken foglalkoztatja a közéleti szereplőket, s általános elutasításra talál. Az Egységes Párt nyíregyházi népgyűlésén Rakovszky Iván belügyminiszter a Pesti Hírlap november 7-i tudósítása szerint „zúgó éljenzés közepette” szólal fel: „Két ellentétes irányú, két túlzó irányzat mutatkozik ma a magyar közéletben. A kormány és a kormánypárt olyan politikai irányzatot képvisel, amely a hazafias lelkiismerettől vezetve, a bölcs és arany középúton akar haladni. Az az irányzat, amely magát liberálisnak nevezi, egészen más úton halad. Liberálisnak nevezi magát az a politikai irányzat, amelyet széles e világon radikális és felforgató irányzatnak neveznek.” A belügyi tárca vezetője a munkások szervezkedését szavai szerint a legnagyobb tisztelettel kíséri figyelemmel, ám azt látja, hogy „megszervezik a munkásságot és gazdasági jelszavak hangoztatásával politikai és hatalmi kérdések megoldására használják fel ezeket a gazdaságilag megalakult szervezeteket. Ha őszinték akarnának lenni a liberális blokk hívei, becsületesen meg kellene vallaniuk, hogy az októbristákkal állanak összeköttetésben, meg kellene vallaniuk, hogy az ő blokkjuk nem liberális blokk, hanem forradalmi blokk, amelynek az a célja, hogy ismét felfordulásba vigyék az országot.” Rakovszky Iván különbséget tesz az olaszországi és a magyarországi fasiszta mozgalom között. Szerinte „az a mozgalom, amely Magyarországon a fasizmus jelszavai alatt készült, nem hasonló az olasz fasizmushoz. Nem hasonló, mert az olaszországi fasizmusnak az volt a fő szándéka, hogy az ország rendjét és fegyelmét biztosítsa.” Ezzel szemben az itthoni követőik „nem a fegyelem megerősítésére, megszilárdítására törekszenek, hanem kifejezetten arra törekednek, hogy a kormányzat hatalmát aláássák, az állam fegyelmét támadják”. Rámutat: a fasiszták átverik az embereket. „A fasizmus nálunk hamis jelszavakkal szervezkedik. Ők azt mondják, hogy az Egységes Párt egy részének bevonásával szervezkednek, komoly és becsületes férfiak állanak hátuk megett és a kormány támogatásával szervezkednek. Mindez nem áll.” Rakovszky minden fegyelmet erősítő, rendfenntartó szervezkedést üdvözöl, de ezek nem ilyenek. Úgy véli, „amikor ez a hatalom olyan urak kezében van, akik már egyszer-kétszer ebben az országban meggondolatlanul, talán ideális szándéktól vezetve, felfordulást és puccsot idéztek elő és ezek az urak a fasizmus jelszavai alatt szervezkedést kezdenek, akkor ennek nem lehet más célja, mint a hatalmi ténykedés és odafurakodás az állami szervezet által végzendő kötelesség teljesítéséhez. Én az ilyen mozgalmakat a magam részéről igenis veszedelmeseknek tartom az államra nézve.” Olaszországban gyenge volt az államhatalom a baloldali kilengésekkel, szervezkedésekkel szemben, ezért nyerhettek a fasiszták, akik rendfenntartó erőnek látszottak. A belügyminiszter kijelenti: hazánkban azonban más a helyzet. „Én a legnyugodtabb lelkiismeretességgel, felelősségem teljes tudatában mondhatom, hogy a magyar kormány elég erős arra, hogy ebben az országban minden újabb forradalmat, minden újabb felfordulást megakadályozzon.” Arra is kitér, hogy Magyarországon a drágaság problémája az egyik legfontosabb kérdés. „Vissza kell állítanunk a munka s a kereskedelem erkölcsét. A kötelesség teljesítését a legszigorúbb módon érvényre kell juttatni, mert Magyarországon minden embernek dolgoznia kell.”
A hazai fasiszták reakcióképpen tízpontos követeléslistát tesznek közzé a Pesti Napló november 8-i cikke szerint. A Magyar Fasiszta Tábor aláírással megjelentetett proklamációban a belügyminisztert is támadják, amiért megvádolta őket a konszolidáció megakasztásával, s előre retorziókat helyezett kilátásba. A kormánnyal szemben is fenyegető hangot ütnek meg. „A Magyar Fasiszta Tábor tiltakozik a becsületes keresztény magyar közvélemény megtévesztése ellen. […] Tiszteli azt a kormányt és azt a rendet, amely a meg nem alkuvó keresztény és magyar irányzatot szolgálja. Viszont nem támogathat olyan kormányt, amely ezekkel az eszmékkel ellenkezésbe kerül.”
Magát a tíz pontot uralják az „intranzigens”, azaz hajthatatlan, a „nem tűri”, valamint a „küzd” kifejezések. Lényegében a Bethlen-kormány felé fogalmaz meg egy követelés- vagy utasításlistát, amellyel azt üzeni, hogy a kabinet nem megfelelően védi a fasiszták által kereszténynek tartott értékeket. Az 1. pont például „intranzigens módon” követeli „az államhatalom politikai, erkölcsi és gazdasági tekintélyének visszaállítását és minden destruktív iránytól való megvédését”. A 2. pont pedig ugyanígy követeli „az államhatalom függetlenítését minden idegen gazdasági tényező befolyásától”.
A Magyar Távirati Iroda november 10-én aztán azt jelenti, hogy a belügyminiszter betiltotta a „Magyar Fasiszta Tábor” működését. Eszerint Rakovszky Iván Budapest székesfőváros polgármesteréhez, Sipőcz Jenőhöz azt a levelet, rendelkezést intézi: „Köztudomású, hogy Magyar Fasiszta Tábor elnevezés alatt új egyesület, illetve szervezet van alakulóban és ennek közelebbi célját a nyilvánosság előtt is ismertették már, ami által egyleti jellegű tevékenységet fejtettek ki, holott láttamozott alapszabályokkal nem rendelkeznek.” Ezek miatt úgy határoz, az „egyesület további működését betiltom és utasítom polgármester urat, hívja fel az említett egyesület megalakításában résztvevőket a kezdeményezőként ismert Friedrich István nemzetgyűlési képviselő és Pók János budapesti lakos útján arra, hogy az egyesület további működését szüntessék be”.
A Magyarország november 12-én azt írja: „Nem áll meg félúton a kormány a fasiszta ügyben”. Mint a lap a minisztertanács ülése után beszámol: „Ami a fasiszta tábor feloszlatását illeti, erre vonatkozólag beavatott helyről azt közlik velünk, hogy a kormány elhatározásának gyökeres végrehajtását illetőleg semmi körülmények között nem áll meg, és amennyiben a tábor vezetősége működését, szervezkedését és további alakulását folytatná, úgy további erőteljesebb lépések következnek a kormány részéről.” Informátoruk azt mondja: a kormány „egyszerű betiltással sem fog megelégedni, hanem véget vet minden olyan alakulási kísérletnek, amely a belügyi kormányzatot ma munkájában zavarni igyekszik”.
Az Ujság november 12-én már arról számol be, hogy a rendőrség megkezdte a fasiszta-szervezők kihallgatását. „Szorgosan kutatnak minden irányban és szükség esetén lefoglalják a kompromittáló iratokat és lezárják azokat a helyiségeket, ahol a toborzás folyt. Friedrich István és törzskara is sorra fog kerülni, mert a rendőrség tisztán akar látni.”
A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége közgyűlést tart, amelyen Horthy Miklós kormányzó felesége is megjelenik ― ad róla hírt a Budapesti Hírlap november 7-én. A gyűlést Tormay Cécile nyitja meg, s beszámol arról a nagyszabású munkáról, háziipari akcióról, amelyet a drágaság és a nyomor enyhítésére indítottak. „A MANSZ kivitte a falvakba és városokba a gazdasági függetlenség eszméjét, és ma már elmondhatjuk azt, hogy sok szövőszék dolgozik az országban, s elmondhatjuk azt is, hogy ezt a területet azok, akik a nemzet sorsát intézni hivatva vannak, egész erejükkel, egész szívükkel támogatják. A Horthy-segélyakció, amely nem az egyszeri segélyben látja a beteljesülését a segélynek, hanem abban, hogy munkaalkalmakat teremt, a MANSZ-nak szövőszékeket adott a kezébe, hogy azokkal az országban a nyomor enyhítésében segíteni tudjon.” Bejelenti az írónő: Horthy Miklósné elvállalta az akció védnökségét.
Gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter Debrecenben egy kitüntetéses doktorrá avatási ünnepségen a Magyarország november 7-i beszámolója szerint kijelenti a kormányzó által küldött gyűrű átadásakor: „Nagy szüksége van az országnak a szelekcióra. Ki kell választani a tehetségeket. Már az apának, anyának fel kell ismerni a tehetséget, ki kell fejleszteni a tanároknak is és a kifejlesztésre minden áldozatot meg kell hozni.” A tárcavezető elutasítja viszont az előjogok vagy más protekciós szempontok alapján történő kiválasztást. „Ha a szelekció nem tehetség szerinti, hanem társadalmi vagy egyéb okokból történik, akkor ez antiszelekció lesz. Ez nagyon veszedelmes.” Úgy véli, a sajtónak is tehetség, nem pedig pártállás alapján kellene megítélni az embereket, mert az szintén antiszelekció, sőt demagógia. „Minden helyre az igazi embert kell állítani, azt, aki a helyét a legjobban megállja.”
