Betiltott erdélyi magyar lapok

Nemzeti helyett osztálysajtó van Rákosi Jenő szerint. Herczeg Ferenc úgy véli, a proletárdiktatúra idején kivégezték a sajtót és ezért a pusztításért újságírók a felelősek. A magyar és a csehszlovák kormány tárgyalásokat kezd. Börtönre ítélik a Tisza István megvédésétől megfutamodó csendőröket. Betiltják a kolozsvári magyar lapokat. Sopronban húszezres tömeg tiltakozik az elcsatolás ellen.

Forrás: wikipédia

A március 15-i ünnepségek fő témája a sajtószabadság. Az Est Rákosi Jenő nagy beszéde a sajtószabadságért címmel részletesen számol be a konkurens Budapesti Hírlap főszerkesztőjének szónoklatáról a Magyarországi Újságírók Egyesülete rendezvényén. Mint 15-én megjelenik, az író úgy fogalmaz: „A márciusi forradalmat lehet ünnepelni, mert ez a jogok elkobzása, a sajtó elnyomása és agyonzenzúrázása, mindenféle emberi jogok lábbal tiprása, szóval a zsarnokság ellen irányult. […] A március idusát követő alkotó korszakot lezárta a második forradalom. Ennek a forradalomnak a hatása alatt állunk ma is.” A Károlyi-féle puccsra és a kommünre történő utalás után a jelenre is rátér. „Ma azt látjuk, hogy a nagy célok, az országos célok kiestek a sajtó munkájából. Ma nem nemzeti sajtó van, ma osztálysajtó van. […] Nem hallgathatjuk el, hogy magunkra is ráfér a lecke. Mi eleget vétkeztünk a nemzet és önmagunk ellen. […] szabadságra van szükségünk mindenek felett. Másrészt azonban szankciókat kell kitalálni a sajtó bűnei számára. Szabadság és emellett a legteljesebb bírói igazságosság biztosításával szigorú szankciók: ez az én sajtóreformom.”

Herczeg Ferenc a Petőfi Társaság gyűlésén mond beszédet, amit a Pesti Hírlap 15-én leközöl. „A nemzetköziség az a politikai irány, amellyel nem lehet elvi harcot vívni, mivel rendszeresen letagadja önmagát és csak olyankor mutatja meg igazi ábrázatát, mikor már kinyújtja karmait a hatalom felé. A nemzetköziség megkísérelte, hogy lefoglalja magának Petőfi tiszta alakját. Fölfedezte néhány verssorában a világszabadság szót, de nem akarta észrevenni, hogy a költő a magyar államiságért ontotta vérét. Abból a gyönyörű, frenetikus hévből, mellyel a legmagyarabb költő ölelő karjait az egész emberiség felé kitárta, azt akarták következtetni, hogy Petőfit szembe lehet állítani nemzetével. […] Szinte csoda, hogy Attila és Rákóczi szellemei nem riasztották el Petőfi mellől a történelmi materializmus híveit. Valóban, ha a nemzetköziek őszintén értékelnék költőnket, akkor a saját frazeológiájuk szerint azt kellene mondaniuk: Petőfi nacionalista és militarista volt. […] A sajtószabadságot nem az írók, hanem a nemzet számára harcolták ki. Föl akarták fegyverezni a magyarságot, hogy védekezhessék külső és belső ellenségeivel szemben és hogy szabadon élhesse a maga nemzeti életét. […] A nemzetköziek, akiknek mindaddig – de csakis addig! – míg a propagandánál tartanak, szükségük van a szabad sajtóra, a nemzetköziek a sajtószabadságot valami magasabbrendű, a nemzet és az állam fölött álló, emberi jogforrásból akarják származtatni. A magyar sajtószabadság megteremtői azonban úgy tudták, hogy a nemzet fölött nincs senki és semmi, csak az egy Isten! Ők mindig magyar sajtószabadságról beszélnek.”

Herczeg Ferenc Fotó: wikipédia

Herczeg Ferenc is rátér a közelmúltra. „Volt egy idő Magyarország történelmében, midőn az állami főhatalom nagy részben újságírók kezében volt. A proletárdiktatúra vezető férfiainak nevei közt, amely nevek ma már a magyar kriminalisztika legsötétebb lapjaira vannak följegyezve, hírlapírók nevének egész sorozatát találjuk. […] A diktatúra írói nem kerülhettek volna hatalomra, ha a magyar sajtószabadság védelme alatt szabadon nem tenyészthetik eszméiket. Midőn pedig hatalomra jutottak, egyszerűen kivégezték a sajtót, oly nyílt brutalitással, amelyre soha még semmiféle koronás zsarnok nem vetemedett. Meg kell tehát állapítanunk, hogy a magyar sajtószabadság elpusztításáért elsősorban újságírók felelősek. […]

Súlyosan vétenénk az igazság ellen, ha elhallgatnánk, hogy a magyar írók zöme nyíltan és bátran szembeszállott a népbiztosok condottieri-csapatával. Mivel azonban az írótollat akkor már kicsavarták a kezükből, a föllépésük csupán férfias tüntetés erkölcsi értékével bírt, de a sajtó dolgán már alig lendített valamit. […] Az árulást, melyet a forradalom a magyar sajtószabadság ellen elkövetett, súlyosbítja az a tény, hogy mindaddig, míg a hatalomért küzdöttek, a forradalmárok voltak a polgári szabadságjogok legharsányabb szavú hirdetői. […] A magyar ember átlag szabadelvű: ha új csapásra tér, akkor bizony nem a szabadságtól irtózik, hanem azoktól, akik oly mesterien vissza tudnak élni a szabadsággal. A zsarnokság farkasaitól, akik a szabadság báránybőrébe öltöztek. […] A mi sajtónk, az új magyar sajtó, Petőfi sajtója legyen magyar, legyen művelt és legyen becsületes.”

Szenzációszámba megy, hogy a magyar és a csehszlovák kormány tárgyalásokat kezd. A 17-i lapok közlik, hogy a megbeszélésekről Teleki Pál miniszterelnök és Gratz Gusztáv külügyminiszter kihallgatáson számol be Horthy Miklós kormányzónak. A kormányfő a 8 Órai Ujságnak elmondja: „Elsősorban azokkal a kérdésekkel foglalkoztak, amelyek a trianoni békekötésből kifolyólag a két állam egymás közti viszonyára vonatkoznak.” A lap kommentárja: „Prágában idővel úgy látszik, a jobb érzés és jobb belátás kerekedett felül. Belátták, hogy mint hódítók nem boldogulhatnak azon a földön, amely a mienk, s amelyet ők csak megszállottak, de nem hódítottak el tőlünk. Beláthatták, hogy ránk vannak utalva: a mi barátságunk, a mi jószomszédságunk nélkül az ő fiatal államuk nem tud megélni és a gazdasági kérdések megoldásában a mi jóakaratunkra kell támaszkodniok.”

Elítélik a Tisza Istvánhoz kirendelt csendőröket, akik kötelességszegésükkel hozzájárultak, hogy 1918. október 31-én a Károlyi-féle forradalmi puccs idején meggyilkolják a volt miniszterelnököt. A Magyarország 16-án azt írja: „A bíróság Rákóczi Sándort, Csiki Zsigmondot, Sófalvi Dánielt, Zsombori Jánost és Bagyó Mihályt bűnösnek mondotta ki az őrszolgálati kötelességsértés bűntettében és ezért Rákóczit hét évi, a többieket három-három évi súlyos börtönre ítélte. Az indokolás szerint a csendőrök gyáván viselkedtek és ezáltal az országnak súlyos katasztrófát okoztak azzal, hogy a gyilkosoknak szabad kezet engedtek.”

Az Est beszámol róla 15-én, hogy „Popovics rendőrprefektus a kolozsvári magyar lapokat, a Keleti Ujságot, az Ujságot, az Ellenzéket és a Hétfői Hírlapot államellenes izgatás címén betiltotta..” A belügyi államtitkár a tiltakozás hatására a rendelet visszavonását ígéri, másnap azonban kijelenti, hogy „a belügyminiszter utasítására a betiltó rendelet továbbra is érvényben marad.”

Átrajzolják a megyehatárokat is Erdélyben a román érdekek mentén. A Világ 20-án jelenti: „Az új román közigazgatási beosztás szerint Erdély egész területe 15 vármegyére oszlik. A régi vármegyék határai teljesen megváltoznak, s egyes területeket a királyság területéhez csatoltak.”

17-én Az Est arról is tudósít, hogy húszezren tiltakoztak Sopronban az elszakadás ellen. A lelkes tömeg határozatot fogad el: „Mi, a nyugati vármegyék magyarjai, németjei és horvátjai, akik ismételten kifejeztük egyöntetű óhajunkat, hogy ezeréves hazánk hű polgárai kívánunk maradni, ez alkalomból újból és újból a leghatározottabban tiltakozunk az elszakadás ellen. Megbotránkozással utasítjuk vissza az idegen erőszaknak a népek önrendelkezési jogával merőben ellentétes minden oly kísérletét, amely bennünket történelmi jogaink és legelemibb gazdasági érdekeink figyelmen kívül hagyásával más államnak kíván kiszolgáltatni.”