„Amíg innen el nem megyünk, nem lehet élni”

Kristóf Attila riportja 1965-ből, a kiskundorozsmai cigánytelepről.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

Két év után újra Dorozsmán

A kopár tér. A vályogházak roskadt halmaza. Hosszan elnyúló, puszta kék ég. A füstszagú föld. Meztelen, barna testek. Az éles fény. A hangok: dzsa, an mange. Sikoltó, fecsegő zűrzavar.

Két éve jártam itt, Kiskundorozsmán. A cigánytelepen Kolompár Géza László volt a vajda. Tavaly tavaszkor halt meg gégerákban. És a falu ott maradt iszonyatos, roskadt tetőivel.

– Alberték esélyt sem adtak Ausztriának

– A téeszelnök kijárási tilalmat hirdetett

– Összevonták a két falut, hogy végrehajthassák a nagy tervet

– „A régi világ? A muzsikálható, gavalléros magyar világ? Az ma már úgysincs”

– Forradalmár taxisoktól tarthattak a budapesti utasok

– „Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palóc falura
– Villamossal mentették a bírót Kispesten
– Így változtatta meg a zalaiak életét az olajkincs

A további bejegyzéseket itt olvashatja.

Ahogy mentem a szélmarta földúton, a halott ember emléke egyre élesült. A vajda élni akart. Szabadulni a putritól, a karanténtól, a tisztátalanságtól, az ősök időtlen görcsétől, de szabadulni nem maradt ideje. S mi lesz azokkal, akik élnek? Kolompár Géza László özvegyét kerestem.

– Feküdt hanyatt és folyton hallgatta, ahogy a fiam olvasta a könyvet, és véle mormolt. Hajnalban halt meg, nem is kiáltott. Irgalmas Szűz Anyám egyedül maradtam, nem is felejtem, más uram nem volt, egy rajta kívül. Kicsi fiamat kórházba vitték, nem tudtam merre van, utána mentem napokig és megtaláltam, és olyan szép volt akkor mint ez a kendő, a piros kendő, ha süt a nap. Mindenki tudta, hogy ez az a kicsi cigány, és kézen-kézre adták, de én csak sírtam, mert a fiam oda kell, ahol én, utána megyek, elhozom onnan.
– Julis néni, ne hozza el onnan a fiát.
– Ha lány volna, nem bánnám tőlük. Nem is beteg már, menhelyre tették. A fiú kell. Adta az Isten és az enyém.
– A lányai?
– Bibi Szegedre dolgozni jár, terhes megint a második urától, hathónapos, s nem élnek együtt. A Sári most kap igazolványt, ő is dolgozni megy, én Dorozsmán járok egy házhoz, magyar emberhez. Reggel ötkor és délután jövök haza. A nagy fiam megtanult írni, elolvas mindent, csak hallgatom.
– Két év alatt mi történt más?
– Nem történt más. Semmi se történt.

Az új vajda Kolompár István. Sarkán kuporogva ül, pipázik.
– Egy cigánylánynak háza épül. Bent Dorozsmán épül az a ház. Az első közülünk. A védőnő mellett dolgozik és itt hagyja a putriját.
– A többiek?
– A többieknek nincs mijük. Elönti a falut a víz, ledől a putrink, az ember ilyen módon nem élhet Hétszáz forintot tudnánk fizetni, de több kell ahhoz, hogy elmenjünk innen.
– Sokan dolgoznak?
– Sokan mentek Szegedre, munkát is kaptak. De amíg innen el nem megyünk, nem lehet élni.

A kiskundorozsmai tanács vb-elnöke, Orosz Imre:

– Ön azt kérdezi tőlem, két év alatt változott-e Dorozsmán a cigányok sorsa? Én azt felelem: két év során huszonhét tanácsi határozat született ebben az ügyben, de a határozatok jó részét tárgyi feltételek hiányában nem tudtuk végrehajtani. Néhány nappal ezelőtt Czikora Sándor, a vb. elnökhelyettese beszámolt a cigánytelep helyzetéről, ha kívánja, a beszámoló gépelt szövegét odaadom.

Íme, néhány sor a referátumból:

„Mivel a község saját erejéből a felmerülő hiányosságokat megoldani nem tudja, az 1964. május 15. napján megtartott tanácsülés olyan határozatot hozott, hogy a különböző társadalmi, tanácsi és pártszervekhez kell fordulni segítségért. A határozatot végrehajtottuk, de felhívásunkra vagy nem válaszoltak, vagy kitérő, illetve elutasító választ adtak...”

...később „a tanácsi és pártszervek intenzívebben fogtak hozzá a cigányprobléma megoldásához. Sajnos, a 2/1965. (II. 18.) ÉM PM számú rendelet kimondja, hogy csak annak lehet adni házépítési kölcsönt, aki a rendelet 10. §. 4. bekezdés c) pontja szerint „legalább kétéves folyamatos munkaviszonyban, vagy kisipari szövetkezeti tagsági viszonyban áll és havi átlagkeresete az ezer forintot eléri vagy meghaladja, továbbá a d) pont arra hivatkozik, hogy az építési költség általa fedezendő részével (saját hozzájárulással) rendelkezik. A jogszabály idézett részének Kiskundorozsmán egyetlen cigánydolgozó sem felel meg.”

... „a munkába állítást a jelenlegi időszakig nem sikerült megoldani.” A cigányok ... „sok esetben csak azért hagyják ott a vállalatokat, mert a magyar munkások gúnyolják őket, ezáltal megsértődnek és elmegy a kedvük a munkától. A község nagy számú cigánylakosságának teljes mértékben munkalehetőséget biztosítani nem tud. A termelők sem alkalmaznak szívesen cigány munkaerőt, mert a munkájuk bizonytalan. A kérdést csak széles társadalmi összefogással lehet megoldani.”

Álljunk meg egy percre a társadalmi összefogásnál:
– Mit tett a tanács annak érdekében, hogy a kiskundorozsmai lakosokban oldódjék az ellenszenv, hogy egyáltalán emberszámba vegyék a cigányokat?
– Ez az ellenszenv részben indokolt. A dorozsmai cigányokat nem lehet helyhez kötni, s a rendőrségnek sok baja van velük. A régről visszamaradt, s időnként újra feléledő ellenérzést nehéz csitítani. Azokra az emberekre is jut ebből, akik a cigányokkal foglalkoznak: a tanítókra, a védőnőkre, a tanácsi dolgozókra. A megkülönböztetés és gyűlölködés tapintható formáit persze nem tűrjük, minden alkalmat felhasználunk arra, hogy a község lakóival megértessük azt, ami tulajdonképpen az ő érdekük is. De ezt a cigányoknak ugyanígy meg kell érteniük. A gyepmestert, aki cigányszármazású, megkértük, hogy a telepre vezető úthoz a kocsiján szállítson salakot. Nem vállalta. Mert ő már úgy érzi, felette áll amazoknak, szolgálati lakásban él. Az első cigányház építéséhez a tanács anyagi fedezetet biztosított a segédmunkákra. De a faluban senki sem akar cigánynak dolgozni. Nehéz...

S a jelentés tovább: „A cigánylakosság legnagyobb része, de különösen a fiatalabbak szívesen járnak a moziba és a telepen található öt darab telepes rádió is. A művelődési otthonba és a könyvtárba nem járnak, ezért hoztunk olyan határozatot, hogy a kiselejtezett könyveket, részben a cigányiskola. részben a telep rendelkezésére kell bocsátani.”

„A gyógyító, megelőző ellátás a nem cigány lakossághoz viszonyítva jó. A terhes anyák legnagyobb része időben jelentkezik az orvosnál és kevés azoknak a száma, akik a terhesség későbbi időszakában kerülnek csak orvosi felügyelet alá. Az újszülötteket havonta átlagosan beviszik tanácsadásra. A védőoltásokat minden esetben megkapják, egy-kettő kivételével, akiket a vándorlás miatt nem lehet megtalálni.”

„Az étkezésük eléggé egyoldalú. Még a mai napig is előfordul az elhullott állatok tetemeinek fogyasztása.” „A telep lakói között nagyon elterjedt az alkoholizmus.”
– Mit tett a tanács az alkoholizmus ellen?
– Utasítottuk a földműves-szövetkezetet, hogy a rendeletet, amely szerint ittas embert nem szolgálunk ki, cigány esetében már az első pohár sör után foganatosítsák. Inkább az öregek járnak kocsmába, a fiatalok a moziba és a kultúrház összejövetelein töltik el az idejüket. Rendeletet hoztunk, hogy csak tiszta cigányt engedjenek be a moziba. A film kedvéért megmosakodnak.
– S hogyan szándékozik végrehajtani a községi tanács a cigánytelep felszámolására hozott kormányrendeletet?
– Az adott helyzetben csak annyit tehetnénk, nagy megfelelőbb, magasabban fekvő területre költöztetjük őket Házépítésre anyagi fedezetünk nincs. De tudjuk, hogy arról a helyről, ahol most élnek, el kell jönniük.

Nyolcvannégy gyerek iratkozott be idén a cigányiskolába. Az iskola igazgatója Oláh Pálné termetes fiatalasszony.
– Maga csinált már fából vaskarikát? – kérdezi tőlem.
– Nem – felelem. – Az még nem sikerült.
– Hát neköm se fog sikerülni.

A cigányiskolában egy-egy tanuló a múlt évben 434 órát hiányzott. Igen sokszor előfordul, hogy a gyerekek az osztatlan iskolában nem a kijelölt feladattal foglalkoznak, hanem a tanítónőre figyelnek. Ha rájuk szól, akkor megpróbálnak a maguk dolgával törődni, de hamarosan leborulnak a padjukra és elalusznak az éhségtől meg a fáradtságtól. Számtanórán a táblánál minden feladatot hibátlanul oldanak meg. A füzetükben rendszerint elrontják a feladatot.

Oláh Pálné szerint a legidősebbek, a hatodik-hetedik osztályosok tiszták, szeretnek olvasni, és akkorra már hozzászoknak a fegyelemhez.

A fiatal tanítónő sorsa nem könnyű. Mikor beszélgettem vele, kérdéseimre ilyen válaszok érkeztek:
– Hát akkor legalább elkerülök onnan... Nekem mindent ki kell bírni...
– Nekünk bármilyen kályha jó. Csak füstöljön.
– Mindegy, hogy nincs cipő, nincs ruha a gyerekeknek . . .

S aztán legvégül, mélyről jövő, dühös őszinteséggel:
– Azért lehet ott dolgozni, mert szeretem őket, csak néha az ember belefárad, kifakad, ez csak olyannak való. aki erre született, ehhez jóság kell, fegyelem és erő.

Valóban, ehhez jóság kell, fegyelem és erő.

Kristóf Attila (1965. szeptember 9., 5. oldal)

1938-ben ezen a napon nem jelent meg a lap.

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!