Már csak a világ dolgozóinak negyede rendelkezik „stabil munkaügyi kapcsolattal” a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint, a többiek ideiglenes vagy rövid távú határozott idejű alapon, feketén, illetve rendszeres fizetéssel nem járó családi munkahelyeken dolgoznak.
És ők még viszonylag szerencsésnek érezhetik magukat, hiszen globális szinten 61 milliósra tehető a munkanélküliek tábora – tehát azoké, akik aktív korúak, tudnának és szeretnének is dolgozni, vagyis jelen vannak a munkaerőpiacon, de nem találnak állást. A World Employment and Social Outlook (Álláspiaci és szociális kitekintés) címet viselő jelentés szerint ennek elsősorban továbbra is a 2008-ban a jelzáloghitel-piacon kirobbant, majd hamar világméretűvé duzzadt válság az oka, ahogy annak is, hogy egyre terjed a részmunkaidős foglalkoztatás. Ezek a munkavégzési formák egyébként egyes esetekben segíthetnek is abban, hogy egy korábbi állástalan egyáltalán valamilyen formában be tudjon lépni a munkaerőpiacra, de térhódításuk súlyos problémákat is jelez. Hiszen sok helyen (így a fejlett Európában is) a kevésbé hagyományos foglalkoztatási módok a stabil, teljes munkaidős állások rovására terjedtek el, vagyis egyértelműen a labilisabb élethelyzetek felé hatott a folyamat.
Ráadásul éppen a legszegényebb, sokszor politikailag, társadalmilag is instabil térségekben a legnagyobb a munkaügyi bizonytalanság. Ugyanis míg világszinten a dolgozók 60 százalékának nincs semmiféle szerződése, addig ugyanez az arány például Afrika Szaharától délre eső részén a 80 százalékot is meghaladja. Persze már a 60 százalékos mutató is nagyon magas. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államokban csak 13 százaléknyian dolgoznak nem teljes állásban, de Ausztráliában is mindössze 16,7, Nagy-Britanniában 23, Franciaországban pedig 27 százaléknyian járnak hasonló cipőben. Ez pedig ismét ráirányítja a figyelmet a globális vagyoni egyenlőtlenségekre, illetve azok növekedésére, hiszen – az ILO szerint – a részmunkaidős és „informális” foglalkoztatottak könnyebben csúsznak szegénységbe és társadalmi kirekesztettségbe, mint a „rendesen” dolgozók. A lakosság vagyoni helyzetének romlása pedig csökkenti a belső keresletet, visszafogja a fogyasztást, végeredményben tovább lassítja a gazdaság egészét, s így a vállalkozások gyengélkedésén keresztül magára a munkaerőpiacra is negatívan hat vissza.
Az Oxfam (Oxfordi Bizottság az Éhínség Enyhítésére) legfrissebb, idén januárban, éppen a davosi Világgazdasági Fórum kezdete előtti napokban publikált kimutatása szerint a vagyoni egyenlőtlenség már most hatalmas méreteket öltött, s jövőre 1 százaléknyi szupergazdag kezében lesz a világ teljes vagyonának több mint fele. A legvagyonosabbak 2009-ben még „csak” 44 százalékát birtokolták a teljes pénzösszegnek, 2014-ben azonban már 48 százalékát, s ez alatt az öt év alatt a nyolcvan leggazdagabb megduplázta vagyonát – olvasható a tanulmányban. És ez még nem minden: a maradék 52 százaléknyi vagyon túlnyomó többsége a lakosság felső ötödének kezében van – vagyis az emberek 80 százaléka gyakorlatilag morzsákon, a globális pénzösszeg mindössze 5,5 százalékán osztozik. Több mint egymilliárdan élnek napi 1,25 dollárnál (nagyjából 340 forintnál) kevesebből.
Egy még korábbi, tavalyi Oxfam-tanulmányból egyébként az is kiolvasható, hogy a világ nyolcvanöt leggazdagabb emberének annyi pénze van, mint a legszegényebb 3,5 milliárdnak együttvéve.
Ezért is javasolják a döntéshozóknak az ILO szakemberei, hogy erősítsék a szociális hálót, a nyugdíjazást, a segélyezést. Jó példaként említették Brazíliát, Chilét és Kínát, ahol már megtették ezeket a lépéseket anélkül, hogy a foglalkoztatottsági mutatók romlottak volna.
Már csak a világ dolgozóinak negyede rendelkezik „stabil munkaügyi kapcsolattal” a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint, a többiek ideiglenes vagy rövidtávú határozott idejű alapon, feketén, illetve rendszeres fizetéssel nem járó családi munkahelyeken dolgoznak.
És ők még viszonylag szerencsésnek érezhetik magukat, hiszen globális szinten 61 milliósra tehető a munkanélküliek tábora – tehát azoké, akik aktív korúak, tudnának és szeretnének is dolgozni, vagyis jelen vannak a munkaerőpiacon, de nem találnak állást. A World Employment and Social Outlook (Álláspiaci és szociális kitekintés) címet viselő jelentés szerint ennek elsősorban továbbra is a 2008-ban a jelzáloghitel-piacon kirobbant, majd hamar világméretűvé duzzadt válság az oka, ahogy annak is, hogy egyre terjed a részmunkaidős foglalkoztatás. Ezek a munkavégzési formák egyébként egyes esetekben segíthetnek is abban, hogy egy korábbi állástalan egyáltalán valamilyen formában be tudjon lépni a munkaerőpiacra, de térhódításuk súlyos problémákat is jelez. Hiszen sok helyen (így a fejlett Európában is) a kevésbé hagyományos foglalkoztatási módok a stabil, teljes munkaidős állások rovására terjedtek el, vagyis egyértelműen a labilisabb élethelyzetek felé hatott a folyamat.
Ráadásul éppen a legszegényebb, sokszor politikailag, társadalmilag is instabil térségekben a legnagyobb a munkaügyi bizonytalanság is. Ugyanis míg világszinten a dolgozók 60 százalékának nincs semmiféle szerződése, addig ugyanez az arány például Afrika Szaharától délre eső részén a 80 százalékot is meghaladja. Persze már a 60 százalékos mutató is nagyon magas. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államokban csak 13 százaléknyian dolgoznak nem teljes állásban, de Ausztráliában is mindössze 16,7, Nagy-Britanniában 23, Franciaországban pedig 27 százaléknyian járnak hasonló cipőben. Ez pedig ismét ráirányítja a figyelmet a globális vagyoni egyenlőtlenségekre, illetve azok növekedésére, hiszen – az ILO szerint – a részmunkaidős és „informális” foglalkoztatottak könnyebben csúsznak szegénységbe és társadalmi kirekesztettségbe, mint a „rendesen” dolgozók. A lakosság vagyoni helyzetének romlása pedig csökkenti a belső keresletet, visszafogja a fogyasztást, végeredményben tovább lassítja a gazdaság egészét, s így a vállalkozások gyengélkedésén keresztül magára a munkaerőpiacra is negatívan hat vissza.
Az Oxfam (Oxfordi Bizottság az Éhínség Enyhítésére) legfrissebb, idén januárban, éppen a davosi Világgazdasági Fórum kezdete előtti napokban publikált kimutatása szerint a vagyoni egyenlőtlenség már most hatalmas méreteket öltött, s jövőre 1 százaléknyi szupergazdag kezében lesz a világ teljes vagyonának több mint fele. A legvagyonosabbak 2009-ben még „csak” 44 százalékát birtokolták a teljes pénzösszegnek, 2014-ben azonban már 48 százalékát, s ez alatt az öt év alatt a nyolcvan leggazdagabb megduplázta vagyonát – olvasható a tanulmányban. És ez még nem minden: a maradék 52 százaléknyi vagyon túlnyomó többsége a lakosság felső ötödének kezében van – vagyis az emberek 80 százaléka gyakorlatilag morzsákon, a globális pénzösszeg mindössze 5,5 százalékán osztozik. Több mint egymilliárdan élnek napi 1,25 dollárnál (nagyjából 340 forintnál) kevesebből.
Egy még korábbi, tavalyi Oxfam-tanulmányból egyébként az is kiolvasható, hogy a világ nyolcvanöt leggazdagabb emberének annyi pénze van, mint a legszegényebb 3,5 milliárdnak együttvéve.
Ezért is javasolják a döntéshozóknak az ILO szakemberei, hogy erősítsék a szociális hálót, a nyugdíjazást, a segélyezést. Jó példaként említették Brazíliát, Chilét és Kínát, ahol már megtették ezeket a lépéseket anélkül, hogy a foglalkoztatottsági mutatók romlottak volna.
