A múlt, a jelen és a jövő magyarjai is fontosak

A KÉSZ zarándokai három nap alatt járták be az 1944–45-ben elkövetett délvidéki népirtás helyszíneit.

A KÉSZ zarándokai három nap alatt járták be a második világháborút követő délvidéki népirtás helyszíneit. Rétvári Bence szerint a KÉSZ kezdeményezése egyebek mellett azért jelentős, mert a résztvevők olyan részét is megismerik az összmagyar nemzet történetének, amely 1990-ig rejtve volt.

„Nem az a múlt feldolgozásának a módja, hogy bármit is elhallgatunk a történelemből, hanem ha megismerjük azt” – hangsúlyozta a politikus. Hozzátette: a magyar és a szerb köztársasági elnök tavaly nyári csúrogi főhajtása az ártatlan áldozatok előtt is a két nép közötti békés kapcsolatot mozdította elő.

A megbékélést a feldolgozással kell kezdeni – fogalmazott Rétvári, hozzáfűzve, hogy negyven évig az elhallgatás és az átírás jellemezte a magyar történelmet, 1990 óta azonban szabadon lehet beszélni a történtekről. Kiemelte: ma már van egy olyan nemzedék, amely semmit nem tagadott le a történelméből, „sem azt, amit a nemzet ellen követtek el, sem azt, amit az egykori nemzettársai mások ellen igazságtalanul követtek el”. Amikor egy nemzedék már történelemhamisítás nélkül tudja elfogadni a korábban történteket, „akkor elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a népek békében tudnak egymás mellett élni” – nyomatékosította.

Rétvári Bence és a zarándokok Szabadkán, a Zentai úti temetőben megkoszorúzták az ártatlan áldozatok megrongált emlékművét. Máig ismeretlen tettesek innen lopták el októberben az úgynevezett Vergődő madár című 350-400 kilogrammos bronzszobrot. A hamvaiból feltámadó főnixmadár – mások szerint turul – annak a 852, Szabadkáról és környékéről elhurcolt, főleg magyar, horvát és német embernek állított emléket, akit 1944 őszén a temetőben végeztek ki.

A borzalmas mészárlást csodával határos módon élte túl Kamarás Mihály atya, aki a vérengzés idején szemtanúja volt rendtársai szenvedéseinek és halálának. Az azóta elhunyt ferences szerzetes rubinmiséje előtt exkluzív nyilatkozatot adott az MNO-nak.

1944 és 1954 között hét magyar ferences szerzetest öltek meg, hárman szovjet és jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Hamarosan boldoggá avathatják őket.

A második világháborúban, 1941 áprilisában a Délvidék visszakerült magyar fennhatóság alá. 1942 január–februárjában Újvidéken és környékén a magyar honvéd- és csendőralakulatok által végrehajtott partizánvadász razziákban 3-4 ezer, főként szerb és zsidó vesztette életét. Az 1942-es „hideg napok” után két és fél évvel, az 1944–45-ben tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején Tito partizánjainak válogatott kegyetlenségek sorát felvonultató akcióiban becslések szerint 20-50 ezer délvidéki magyar vesztette életét. Az akció célja a térség etnikai arányának megváltoztatása volt.

A titói diktatúra, majd a milosevici dühöngő nacionalizmus évei után az elmúlt időszakban normalizálódni kezdtek a szerb-magyar kapcsolatok; ahogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés elnöke mondta, a délvidéki magyarság a reneszánszát éli. A szerb parlament 2013. júliusi rendkívüli ülésén elsöprő többséggel fogadta el a magyarok ellen 1944–45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. A szerb és a magyar köztársasági elnök közös főhajtása után pedig nem lehet úgy tenni, mintha az 1944–45-ös események nem történtek volna meg – ezt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke mondta. Hozzátette, a magyar-szerb történészi vegyes bizottság munkája, a szerb parlament deklarációja, a csúrogi emlékművek fölavatása mind ékes bizonyítékai a pozitív folyamatoknak.