Az állandóság gyönyörködtet, vallják a szervezők az USA keleti partjának fölső csücskében található Moosehead-tavon, ahol minden szeptemberben megrendezik a hidroplánok fesztiválját. Tavaly írtam már az előző találkozó kapcsán az évek óta változatlan programról, most más szemszögből nézelődnék.
A hetvenes években a találkozót alapító bozótpilóták nem véletlenül választották a tó egyik zegzugos sarkát. Pár kilométerre tőle ott a kis regionális, két beton keresztfutópályás reptér.
Így az évek során elérték, hogy egyre többen repülnek oda kerekeken, hogy pilótákként közelről tapasztalatot szerezzenek a hidroplánrepülés sajátosságairól. Sőt a nagyobb kétéltű repülőgépek ott parkolhatnak és tankolhatnak.
A képen egy hetvenéves klasszikus, a Grumman Goose, amely az idén már csak a betonig jutott, valószínűleg nem tudja biztosan behúzni a kerekeit. A kétéltű hidroplán-leszállási balesetek szinte mindig abból adódnak, hogy az úszótalpból vagy úszótestből kinn maradt kerék miatt a vízérintéskor a gép átvágódhat.
Az idén a rendezvény négy napja alatt közel háromszáz repülőgép fordult meg a két reptéren, ezek közül harminc-egynéhány volt hidroplán.
A vízi reptéren szívesen alkalmazták parkolásra a betonrámpát, amikor a hidroplán a kerekeit még a vízben kibocsájtva a hajtóművek erejével kisétál a vízből. A képen egy szintén matuzsálemnek számító SeaBee pont erre készül.
A találkozón a szakmai beszélgetések mellett a szórakozásé volt a főszerep. És megfűszerezték az együttlétet olyan vetélkedésekkel, amelyek az idén jelen lévő majd húszezer fős közönséget izgalomban tartották és szórakoztatták.
A sok amerikai filmben látott autós gyorsulási versenyek mintájára „Ki tud hamarabb felszállni” néven páros vetélkedőt rendeztek, ahol a nagyjából egyforma gépek vetélkedtek.
Harmadik az amerikai rangsorban
Greenville az évek során harmadiknak küzdötte fel magát az amerikai hidroplán-repülőnapok között. OshKosh nyaranta mindenben kimagaslik, őt követi tavaszonként Floridában a Sun’Fun.
A másik verseny a „Grépfrútdobálás csónakba” nevet viselhetné. Nagyjából ötven méter magasan repülve a hidroplánból vagy a pilóta, vagy a segítő megpróbál beletalálni a gyümölccsel a vízen ringó, föntről nem túl nagynak látszó célpontba.
Izgalmas a pilóták páros kenuversenye is. A kenutudás olyan, mint az úszás, néha életet menthet. A bozótpilóták nagyobb gépben belül, kisebb gépben sokszor az egyik úszótalp tartójára kötve viszik magukkal a kenut, hogy valami vadregényes tóparton kempingezve, horgászva ne csak a hidroplánnal tudjanak mozogni.
Ami számomra furcsa, hogy a hidroplánok fedélzetén nem kötelező az úszómellény, mint azt Európában legtöbb helyen tapasztaltam.
Greenville sokáig arról volt híres, hogy ide minden évben ellátogatott egy DC-3 hidroplán, amit kétéltű úszótalpakkal szereltek, a képpel emlékezünk rá.
Idén a legnagyobb gép már a modern világot képviselő, jól bevált, tízszemélyes Cessna Caravan hidroplán volt, amely heccből egyedül vett részt a felszállási versenyen.
A tavat és a népünnepélyt elkerülték a modern fejlesztések, a Kanada által harapófogóba fogott terület az öreg, de nem vén hidroplánok díszszemléje marad talán örökre.
Ha tetszett a cikk, nézegessenek képeket a tatai rc-hidroplán-repítő napunkról a Vizirepülés oldalunkon.
