Vakító tűzgömb és fekete eső

1945. augusztus 6-án 8.15-kor vakító kékesfehér fény lobbant Hirosima városa felett, az azt követő mennydörgést pedig egy hirtelen égbe szökő gombafelhő és fekete eső követte. A Little Boynak elkeresztelt atombomba azonnal elpusztított mindent; a halottak és a romok városává tette a japán települést. Noha a világ legelső atomcsapásának évfordulóján a nemzetközi közösség rendre megfogadja, „soha többé”, napjaink fegyverkezési versenye azt bizonyítja, hogy az idő múlása megfakította az emlékeket és üressé tette e szavakat. A katasztrófa túlélői, a hibakusák felvették a harcot a felejtéssel, saját tanúvallomá­saikkal azt üzenik: a globális vetélkedés mérhetetlenül sok személyes szenvedéssel jár.

Hatakejama Hiroko egyike a túlélőknek. A hibakusák nem hagyják feledésbe merülni az ország legsötétebb napját Fotó: Tóth Loretta

Tikkasztó nyári meleg volt, egyetlen felhő sem volt az égen aznap délelőtt, amikor az Enola Gay nevet viselő amerikai bombázó alacsonyabbra ereszkedett, és „valamilyen tárgyat” dobott le Hirosima városára.

– A becsapódás pontjától körülbelül 3 és fél kilométerre játszottam az iskola udvarán, és éppen mérhetetlenül boldog voltam, amiért egyáltalán iskolában lehetek – emlékszik vissza arra a bizonyos augusztus 6-ra Hatakejama Hiroko, aki mindössze hatéves volt az atombomba becsapódásakor. – Nagy szegénységben éltünk akkor, a háború kikezdte az egész ország erőforrásait, alig volt mit ennünk, a falunkban pedig nem tartózkodtak mások, csak nők, gyermekek és sérülésektől szenvedő veteránok. Aznap viszont nem kellett dolgoznom, nem kellett nehéz vödröket cipelnem, hanem éppen színes üveggolyókkal játszottunk a barátnőimmel a reggeli napsütésben. Különlegesnek éreztem magam, azelőtt ugyanis sosem volt alkalmam a kezemben tartani ilyen szép, kék és zöld színben pompázó gyöngyöket. A vakító villanást és a hatalmas robajt követően azonban soha többé nem ragyogtak ugyanúgy azok az üveggolyók – idézi fel a fájó emlékeket Hatakejama Hiroko.

A Genbaku-dóm változatlan állapotban emlékeztet a katasztrófára
Fotó: Tóth Loretta

Japánban külön szóval jelölik a hozzá hasonlókat: hibakusaként, azaz „robbanás által érintett emberként” emlegetik a túlélőket, akikre nehéz sors várt a katasztrófa után. Sokáig ugyanis mindenki azt hitte, a sugárfertőzöttek maguk is fertőznek, így megbélyegzettnek tekintették még a leszármazottaikat is.

A hibakusák azonban egymásra találtak az elszigeteltségben, a közös megtapasztalás pedig közös út felé terelte a jövőjüket. A béke őrzőivé és nagyköveteivé váltak, és bár számuk egyre fogy, hangjukat hallatva mégis minden erejükkel azon vannak, hogy személyes történeteiken keresztül eltántorítsák a világ vezetőit a fegyverkezési versenyektől. – A mi felelősségünk, hogy lebeszéljük a következő korosztályokat az atombomba használatáról, hiszen mi itt mindannyian tudjuk, hogy a globális vetélkedések mennyi szenvedéssel és személyes következménnyel járnak – foglalja össze a hibakusák célját Hatakejama Hiroko, aki szerint az atomfegyvermentes világ megteremtése az egyetlen járható út.

Hatakejama Hiroko egyike a túlélőknek. A hibakusák nem hagyják feledésbe merülni az ország legsötétebb napját
Fotó: Tóth Loretta

A dúsított urániumot tartalmazó atombomba a Motojasu folyó keleti partján álló, akkor kereskedelmi épületként szolgáló dómba csapódott bele: ez az építmény volt az egyetlen, ami állva maradt a területen, a robbanás helyétől számított 1,2 kilométeres sugarú körben minden más a földdel vált egyenlővé. A mostanra Genbaku, azaz atombomba-kupolának keresztelt épület azért vészelte át ilyen jó állapotban a becsapódást, mert annyira közel helyezkedett el az epicentrumhoz, hogy a rengéshullámok szinte teljesen függőlegesen hatottak rá.

A he­lyiek erőfeszítéseinek ­köszönhetően pedig máig változatlan állapotban emlékeztet az emberiség által épített legpusztítóbb erő következményeire, és egyúttal a nukleáris fegyverek maradéktalan megsemmisítésére. – Hatévesen ugyan még csak egy vékonyka lány voltam, de nem volt más választásom, szinte velem azonos nagyságú vödrökben kellett cipelnem a vizet a jajveszékelő sebesülteknek. Élénken él bennem, ahogy keservesen könyörögnek a szétszaggatott ruhákban mindenfelé fekvő, égési sérülésektől szenvedő emberek, miközben a fekete eső cseppjei hullottak az arcukba – emlékszik vissza a 80 éves hölgy. Akik a robbanás közvetlen közelében tartózkodtak, szó szerint elégtek, nem maradt utánuk semmi más, csak egy fekete folt a kövön.

„Hirosima árnyékai” közül az egyik legismertebb a becsapódáskor a Genbaku-dóm lépcsőjén a nyitásra várakozó férfié: árnyéka örökre beleégett a lépcsőbe, és máig emlékeztet Japán legsötétebb napjára. – Szerencsém volt, hogy kellő távolságban voltam. A bomba tűzgömbje olyan erősen izzott, akár a Nap, pusztítása pedig nem hagyott maga után semmit, csak halottakat és nyílt sebekkel rángatózó embereket. Mindenki csak vizet akart, de nem adhattunk nekik, mert azt mondták, aki iszik, azonnal meghal – magyarázza Hatakejama Hiroko.

Több tízezer gyermek tűnt el nyomtalanul. Egy-egy megszenesedett tárgy maradt utánuk, amelyet ma a dómmal szemben található Hirosima Béke Emlékmúzeumban őriznek. Az áldozatok számáról csak becslések vannak: a hirosimai emlékművön 61 443 név szerepel, élelmiszerjegyét 78 150 ember nem váltotta be soha többé, az amerikai felderítés 139 ezerre tette számukat. A többség halálát nem a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, épületomlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közepette vesztették életüket.

Az atombombát augusztus 9-én Nagaszaki városára is ledobták, újabb 60-80 ezer ember halálát okozva. Az elsődleges célpontnak kijelölt Kokura városát az mentette meg, hogy aznap felhő és füst borította. Nukleáris fegyvert háborús körülmények között mindmáig csak e két alkalommal robbantottak fel. Hat nappal később, augusztus 15-én Hirohito japán császár rádióbeszédben jelentette be a feltétel nélküli megadást. A döntésben az atombomba rettentő hatásán kívül az is szerepet játszott, hogy augusztus 8-án a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak, végleg kilátástalanná téve a további harcot. A feltétel nélküli kapitulációról szóló dokumentumot szeptember 2-án írták alá, ezzel a csendes-óceáni hadszíntéren is véget ért a második világháború.

A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák, vagyis a Little Boy és a Fat Man nemcsak az áldozatul esett városokba vésett soha be nem gyógyuló sebhelyet, de a japán kulturális emlékezetbe is. A pacifizmusára büszke szigetországban pedig éppen ezért máig fontos kiállni a békéért. Hirosima polgármestere az idei évfordulót például arra használja, hogy az egyre növekvő nemzetközi feszültségek közepette figyelmeztesse a tokiói kormányt: mutasson példát, és csatlakozzon az ENSZ 2017-es, atomfegyverek betiltásáról szóló nemzetközi szerződéséhez. A dokumentumot egyébként százhuszonkét ország hagyta jóvá, azonban éppen azok nem, akik nyíltan vagy gyaníthatóan atomfegyverrel rendelkeznek.