Ijesztő hasonlóságok a száz évvel ezelőtti és a mostani Románia nemzetiségi oktatáspolitikája között

A Magyarságkutató Intézet a közösségi oldalán megjelenített értekezését olvashatják az alábbiakban Románia nemzetiségi oktatáspolitikája kapcsán.

Constantin Angelescu 1922-ben lett közoktatásügyi miniszter, ki is adta rögtön a tanügyi-közigazgatási hatóságoknak a feladatot: „aki román földön él, mielőbb románná kell lennie – legalább nyelvileg”. Angelescu miniszter tevékenységét valóban ez a cél határozta meg, s a Nagy-Románia népoktatásügyének törvényes egységesítését célzó – 1924. július 26-i (az állami elemi oktatásról) és az 1925. december 22-i (a magánoktatásról) – törvények is erről tesznek tanúbizonyságot.

Államunk egységes, s ez okból a kötelező elemi oktatásnak is egységesnek kell lennie. Ezt követeli a nemzeti és polgári öntudatunk és az állam magasabb érdekeinek kifejlődése. Egyféle iskolát és egyféle lelket.

– olvashatjuk az elemi oktatásügyről szóló törvényben. A magyar felekezeti iskolák nem kaphattak államsegélyt, a román (ortodox és görögkatolikus), a német (szász és sváb, evangélikus) és az iszlám hitfelekezet által fenntartott oktatási intézmények kezdettől fogva élhettek ezzel a lehetőséggel. A magyar határmenti városokban: Nagyváradon, Nagyszalontán, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, továbbá Aradon és Temesváron a közoktatási miniszter elrendelte az összes magyar óvoda bezárását.

Az 1923/24-es tanévtől az állami magyar iskolákban a román nyelven kívül a történelem, földrajz, alkotmánytan, számtan és francia nyelv tantárgyakat is román nyelven kellett tanítani és tanulni, az izraelita elemi iskolákból – ugyancsak ettől a tanévtől – a magyar nyelv teljes „kiküszöbölését” rendelte el. A magyar felekezeti iskolák más felekezetű diákot nem vehettek fel és ezek az iskolák csak olyan törvényesen képesített tanítót és tanárt alkalmazhattak, akinek megválasztásához a miniszter előzetesen hozzájárult. A magyar felekezeti iskolák „Értesítőit” román nyelven nyomtatták ki, utána csak az iskola nyelvén lehet. Az Értesítők szövege előzetes hatósági cenzúra alá tartozott. A magyar felekezeti iskolákban a román nyelven és irodalmon kívül még Románia földrajzát, történelmét és alkotmánytanát is kizárólag román nyelven kellett tanítani a közép- és elemi iskolákban is. Természetesen az előírtakat szigorúan be kellett tartani, mert a legkisebb kihágások is súlyos következményekkel jártak. Magyar felekezeti iskolák zárták be kapuikat például azért, mert tanító hiányában a lelkész tanított.

Románia kisebbségeinek oktatásügyi helyzetéről árulkodik egy 1925. december 15-ei parlamenti vita, ahol Teodor Iacobescu képviselő a következőket mondta:

A múlt évben az állami elemi oktatásról szóló törvényben felvették a 7. §-hoz, hogy a kisebbségeknek is fognak állítani elemi iskolákat. És a miniszter úr ezt a paragrafust nem hajtotta végre, sőt a meglévőket is megszüntette. Már Besszarábiában nincs is kisebbségi iskola, csakis román van mindenütt.

Angelescu közoktatási miniszter a felszólalást „És ez nem tetszik Önnek?” közbeszólással szakította meg.

Ma már Besszarábiában nem csak a nép panaszkodik, melytől elraboltak egy jogot, amit a törvényben biztosítottak neki, hanem az odaküldött román tanítók is, akiktől pedagógiai lehetetlenséget kívánnak, mivel nem tudják a gyermekek nyelvét. A kényszerített uniformizálás ellen úgy pedagógiai, mint didaktikai szempontból tiltakozom. Ne követeljük a kisebbségektől, hogy asszimilálódjanak. Sohasem fognak Önök a magyarokból, németekből, bolgárokból románt csinálni. Azért ne igyekezzünk elrabolni anyanyelvüket sem!

– folytatta Iacobescu. A Román Királysághoz csatolt területeken élő, kisebbségbe került magyarság iskoláinak tönkretételére nem véletlenül került sor. A területileg és demográfiailag megerősödött Romániának alapvető problémát jelentettek a kisebbségek, azon belül pedig a politikailag is „legfontosabbnak” tartott magyar kisebbség. Fokozott problémát jelentett a román állam számára, hogy e kisebbség kompakt tömegekben élt.

Mindez már a múlt! – gondolhatná a fenti sorokat olvasó. Azóta eltelt száz év, kár ezzel a hétköznapi embernek foglalkozni. Foglalkozzanak vele a történészek, ha egyáltalán akarnak. Csakhogy – ahogy az ókori mondások tartják – Historia est magistra vitae (A történelem az élet tanítómestere) és Nihil novi sub sole (Nincs új a nap alatt). Száz év ide vagy oda nagyon úgy tűnik, hogy alig századik életévét betöltött Románia – akárcsak a Bourbonok – semmit nem tanult és semmit nem felejtett. Történt ugyanis a napokban, hogy a román Legfelsőbb Bíróság a marosvásárhelyi magyar katolikus gimnáziumot bezáratta, a döntés indokáról pedig egyelőre semmit nem tudunk. Bár 2018. augusztus 9-én az illetékesek aláírták a tanügyminiszteri rendeletet a működési engedély kiadásáról, ezt a rendeletet az intézmény vezetőjét idézve: „rosszakaratú emberek intézményeik nevében megtámadták”. 2019. november 29-én a marosvásárhelyi bíróság alapfokon eltörölte a megadott működési engedélyt. A fellebbezést a bukaresti Legfelső Táblabíróság 2022. április 6-án tárgyalta, majd közölte az eredményt: jogerőre emelte az alapfokú döntést. Így újra működési engedély nélkül maradt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum.

Mit is lehetne ezek után mondani? E sorok írójának két gondolata támadt. Az első: ha odafent mindezeket most látja Constantin Angelescu, biztosan hátra dőlve mosolyog, s azt gondolja, méltó módon gondozzák az utódok az ő örökségét. A második: téved Románia, ha azt gondolja, hazánk ugyanolyan kiszolgáltatott most, mint száz évvel ezelőtt volt, s még nagyobbat hibázik, ha úgy véli a mostani magyar kormány ugyanolyan teszetosza, mint amilyen 1918-ban és 1919-ben a Károlyi-féle kormány és a Kun-féle Forradalmi Kormányzótanács tagjai voltak.

Megtanultuk a leckét, s a mai országvezetés már komolyan veszi Reményik Sándor intését:

Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!

A szerző Köő Artúr, Magyarságkutató Intézet, Történeti Kutatóközpont

Borítókép: A II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum (Fotó: Facebook)