„Az Európai Unió nem állam”

– Az EU csak olyan hatalommal rendelkezik, amilyet a tagállamok ráruháztak, bírósága pedig nem lehet érzéketlen a nemzeti szempontok iránt – mondta Christopher Vajda, az EU bíróságának utolsó brit tagja, akinek 2020-ban, az Egyesült Királyság uniós kilépésével szűnt meg a tisztsége. A londoni King’s College magyar származású vendégprofesszora a Mathias Corvinus Collegium meghívására járt most hazánkban.

Christopher Vajda 20220704 Budapest Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: BACHPEKARYMATE

– Úgy tűnik, a szuverenitási kérdések a brexit után is megterhelik az Európai Uniót. Magyarország vagy Lengyelország például nem akar ugyan kilépni, de nagyon komoly szuverenitási vitái vannak az európai intézményekkel. Hogyan látja, előbb-utóbb elcsitulnak majd ezek, vagy akár szét is feszíthetik az uniót?

– Mint minden döntés esetében, Európában is születnek olyanok, amelyek nem tetszenek valakiknek, például egyes tagállamoknak. Mármost ha egy demokráciában a többségnek nem tetszenek a döntések, akkor legfeljebb leváltja a kormányt. Európai szinten ez már nem így működik.

A probléma részben az – és ez volt a brexit egyik mozgatórugója is –, hogy nem lehet egy csapásra megszabadulni attól a rengeteg embertől, akik az EU-intézményekben meghozzák az ilyen döntéseket.

A britek közül sokan úgy érezték, hogy egyirányú utcában haladunk: miközben az egyre több integrációt erőltetik, egyre szűkül a tagállamok mozgástere. De ha valakik ezt a visszájára akarják fordítani, több teret engedve a nemzeti identitásnak, akkor ebben a politikusokra támaszkodjanak!

– Az Európai Bíróságot is vádolták jogi aktivizmussal, sőt azzal, hogy nem a jog, hanem a bírók uralmát jeleníti meg. Mi erről a véleménye? 

– Az EU bírósága nem politikai testület akkor sem, ha egyes döntései ellentmondásosak. Nem az uniós bíróság dolga eldönteni, hogy milyen Európában akarnak élni az európaiak. Ha egyes politikusoknak az a gondolatuk támad, hogy az európai projekt védelme érdekében nagyobb teret adnának a nemzeti identitásoknak, akkor ehhez a tagállamok tanácsában kell maguk mellé állítaniuk a többséget, nem pedig a bíróságra mutogatniuk. Ugyanezt tudom mondani a Lengyelországgal folytatott jogállamisági vitáról. Miközben ez egy nagyon is átpolitizált kérdés, a bíróság végül is jogi dokumentumokról hoz döntést, amelyek elé kerülnek. Az európai jog egy része nincsen leírva, hanem azok közé az általános elvek közé tartozik, amelyeket a bíróság az egyes jogesetek során dolgozott ki, mert ki kellett „töltenie a réseket”: nem mondhatta, hogy egy ügyben nincs véleménye. Ennyiben valóban aktivista a bíróság. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne a jog uralma érvényesüljön, hanem a bíróké. Mondok egy esetet.

Egy olyan ügyet tárgyaltunk, amelyben Románia megtagadta egy Brüsszelben házasodott azonos nemű pár Romániába települését; az egyik férfi román, a másik viszont amerikai volt, és nem kapott a párja után a családtagnak járó letelepedési engedélyt.

Több kelet-közép-európai tagállam, így Románia sem ismeri el az azonos neműek házasságát, és a románok hangsúlyozták, hogy ez része alkotmányos önazonosságuknak. Az ítélet végül is semmi olyasmit nem tartalmazott, miszerint Romániának el kellene ismernie az ilyen házasságokat, pusztán a személyeknek az unión belüli szabad mozgásából indultunk ki. Olyan kérdések is a bíróság elé kerülnek, amelyekben például a közbiztonság és az adatvédelem szempontjai kerülnek egymással szembe. Egyfelől megértőnek kell lenni az emberek a személyiségi jogokkal kapcsolatos érzékenysége iránt – mi, britek szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy sem a náci, sem a kommunista diktatúrában nem volt részünk – , másfelől azt is látni kell, hogy az embereknek a közbiztonságra való igényét az egyes kormányok tudják csak kielégíteni. Egyensúlyt kell tehát találni. 

– Az EU-bíróság és a tagállami alkotmánybíróságok között is vannak súrlódások. Amikor a német alkotmánybíróság kétségbe vonta az uniós jog elsőbbségét, a német kormány azt javasolta, folytassanak a bírók egymással párbeszédet. Célravezető lehet ez?   

– Kétféle párbeszédről beszélünk. Az egyik a formális levelezés a nemzeti alkotmánybíróság és az EU bírósága között. Ilyenkor a tagállami bírák felhívhatják a figyelmet olyan aspektusokra, amelyek talán nem evidensek a luxemburgi kollégáiknak. Egy másik típusú, informális párbeszéd –  amelyről talán a közvélemény nemigen tud –, hogy évente találkoznak az uniós és a tagállami bírók, amelyeken az ellentmondásos eseteket vitatják meg. Ahogy a luxemburgi brit bíróelődöm mondta egyszer, azokat, „ahol szorít a cipő”.

Számos ilyen konferencián vettem részt, és elmondhatom: a tagállami alkotmánybírók nem egy esetben udvariasan, de elmondták, hogy problémájuk van az uniós esetjoggal.

Az EU bírósága nem lehet érzéketlen a nemzeti szempontokra. A tagállami alkotmánybíróságok részei kell hogy legyenek a jogértelmezési folyamatnak, ami persze nem jelenti azt, hogy Luxemburgban automatikusan helyt kell adni az álláspontjuknak.   

— Említette, hogy a politikusokra kell hagyatkoznunk, ha másféle Európát akarunk. De kikre? Az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament tagjaira, akik még tovább szűkítenék a tagállamok hatáskörét?

— Sokakkal ellentétben nem támogatnám, hogy több hatalmat kapjon az Európai Parlament. A törvényhozó hatalom Európában alapvetően a tagállamok tanácsáé, amelyben Magyarországot Orbán Viktor képviseli, más tagállamokat meg mások. Az EU nem állam: csak olyan hatalommal rendelkezik, amilyet a tagállamok ráruháztak. Nem tilthatja be például holnaptól az abortuszt, mert az első kérdés, ami felvetődik: mégis honnan volna erre jogalapja?

Borítókép: Christopher Vajda, az EU bíróságának utolsó brit tagja (Fotó: Bach Máté)