Ha mesélni tudnának a betlehemi falak

Betlehem első pillantásra nyugodt, kissé egzotikus közel-keleti városnak tűnik, ahol nem szembetűnő a palesztin–izraeli konfliktus. Már csak azért sem, mert a főként turizmusból élő helyieknek sem érdekük, hogy elriasszák a külföldieket. Hát ennyi lenne a béke receptje? Azért ha egy kicsit eltávolodunk a Születés bazilikától és a turisztikai látványosságoktól, a város egy másik arcát is felfedi.

Megperzselt őrtorony a betlehemi falon. Fotó: László Dávid

Csúzlival és parittyával támadnak a palesztin tüntetők Betlehemben. Fotó: A szerző felvétele

Tétlenségük csak látszólagos. Csakhamar kiáltás harsan arabul, mire a tüntetők egy pillanat alatt szétrebbennek, de az őrszem így is késett. Az egyik mellékutcából izraeli rendőrautó vág ki, harapófogóba zárva, aki túl lassú volt. Egy palesztin fiú éppen a mögöttünk álló épületbe menekül be, de nincs ideje felszívódni, rövid dulakodás után egy izrae­li rendőr vezeti el, őt többet már nem látjuk.

Egy kisfiú egy közelben parkoló autó alatt bújik el, éppen a rendfenntartók orra előtt, de szerencséjére észrevétlen marad.

Szájára szorított ujjal mutatja, hogy ne áruljuk el. A palesztinok és az izraeliek most helyet cserélnek, de a rendőrök is csak kézmozdulattal jelzik, maradjunk fedezékben.

Megszokott a balhé

Bennünk dolgozik az adrenalin, de a mellettünk álló garázsban, mintha mi sem történne, egy palesztin férfi zavartalanul porszívózza az autóját. Szomszédja az ajtónak támaszkodva, szinte kedvtelenül figyeli az eseményeket. – Miért van balhé? – kérdezzük. – Félnek a zsidóktól – magyarázza a vállát vonogatva. Pedig a macska-egér harcnak még koránt sincs vége.

A kövek jégesőként kopognak a földön és a rendőrautón, amire a védőfelszerelésbe öltözött rendfenntartók rá se hederítenek.

A csúzlizásra és a parittyalövésekre olykor füstgránáttal felelnek. Egyikük olykor célra emeli gépfegyverét, de nem tüzel, csak ijesztget. Úgy tűnik, a „frontok” megmerevedtek, az izraeliek nem hatolnak be a menekülttáborba, a palesztinok pedig nem merészkednek ki belőle.

Az izraeli rendőrök füstgránáttal válaszolnak. Fotó: A szerző felvétele

Jó negyedóra után a rendőrök unják meg előbb a patthelyzetet: amilyen gyorsan jöttek, úgy vissza is vonulnak. Az autó alól végre lélekszakadva rohan vissza társaihoz a gyerek, óriási üdvrivalgással ünneplik az apró győzelmet. A valóságos kőmezővé változtatott úton újraindul a forgalom, félreérthetetlen jeleként, hogy a „műsornak” egyelőre vége. A maszkos tüntetők lassan előszivárognak, cigarettára gyújtanak a nagy izgalom után. Inkább tűnnek huligánoknak, mint harcosoknak, ránézésre alig lehetnek nagykorúak. – Ne fotózz, ne fotózz! – kiabálja a gyerekhad, miközben a kemény mag nagy örömmel nézegeti a róluk készült fényképeket. A féltve őrzött inkognitóra fittyet hányva vezérük egyenesen arra kér, küldjük át neki a felvételeket az interneten, sőt még a telefonszámát is megadja.

– Palesztina – súgja a fülembe, mikor arról kérdezem, hogyan szólíthatjuk.

A pók fészkei?

A menekülttáborokat egyébként nem a törökországihoz vagy irakihoz hasonló sátrak és konténerek tengereként kell elképzelni. Mikor Izrael állam megalapítása után a palesztinok százezrei elmenekültek, jobbára a ciszjordániai települések határában telepedtek le. A sátrakat előbb átmeneti szobák, majd épületek váltották fel. A menekültek jogi értelemben nem különböznek a többi palesztintól, és nem is feltétlenül szegényebbek: például a külügyminiszter-helyettes is Aidában nőtt fel. Hogy akkor miért nem költöznek el? Ennek egyik oka, hogy – mivel a menekültstátus örökölhető – nem akarnak lemondani az ENSZ palesztin menekülteket segítő szervezetének a táboroknak járó támogatásáról, illetve a visszatérés jogáról.

Az ENSZ adatai szerint Ciszjordániában 871 ezer, Gázában 1,4 millió regisztrált palesztin menekült él, de a valós számuk ennél jóval magasabb.

A kívülálló egy palesztin menekülttábort nem is tud megkülönböztetni egy átlagos arab településtől, egyfajta város a városban, legfeljebb sűrűbben lakott a többi részhez képest. Van ugyanakkor egy jellegzetes ismertetőjegye, mégpedig a lépten-nyomon feltűnő sahídok, azaz mártírok képei, akikkel az izraeliek végeztek. Plakátokról, molinókról, falfestményekről néznek ránk mosolyogó fiatal palesztinok, fegyverrel a kezükben, gyakran a Sziklamecsettel a hátuk mögött.

Szuperhősök? Mártírok emlékműve Nablúszban. Fotó: A szerző felvétele

Mint megtudjuk, leggyakrabban a „pártjaik” állítanak ezzel emléket nekik, hogy áldozathozataluk ne merüljön feledésbe. És óhatatlanul felmerül a gondolat: azért is, hogy példát mutassanak.

Az izraeliek szerint ugyanis ezek a menekülttáborok lettek a „pók fészkei”, ahol a szélsőségesek meghúzzák magukat.

Habár ezek a területek elméletileg a Palesztin Hatóság biztonsági fennhatósága alá tartoznak, szinte nem telik el nap izraeli rajtaütés nélkül. Lapunknak a betlehemi, a nablúszi és dzseníni kormányzók ugyan egyöntetűen tagadták, hogy összefüggés lenne a menekülttáborok és a radikálisok között, mégis többször előfordult, hogy a razziák tűzpárbajjá fajultak.

Nemzeti hős

Legutóbb nemzetközi botrányt kavart, amikor a dzseníni menekülttábor bejáratánál egy ilyen lövöldözésben megölték az al-Dzsazíra katari televíziós csatorna palesztin–amerikai riporternőjét, Sirín Abu Aklát. A helyszínen itt is plakátokkal, rajzokkal, graffitikkel emlékeznek az áldozatra, a fán, amelynek a tövében összerogyott, látszanak a lövedékek nyomai.

Sirín Abu Akla palesztin újságírónő halálának helyszíne. Fotó: A szerző felvétele

– Itt parkoltunk le. Ott, az utca végén álltak az izraeliek. Megmutattuk magunkat. Ez a hely biztonságosnak tűnt. A harcok odafent zajlottak, a mecset környékén – mutat a távolba Ali Szamudi, az al-Dzsazíra másik riportere, aki jelen volt a történteknél.

Aztán lövések dördültek, mi pedig menekülni kezdtünk. Engem is eltalált egy golyó a hátamon. Sirín behúzódott a fal mellé, de eltalálták. Azonnal meghalt

– idézi fel a tragédiát, a hónalja alatti sebet is megmutatva. Ali Szamudi szerint elképzelhetetlen, hogy az izraeli katonák ne látták volna, hogy ártatlan újságírókkal van dolguk. – Megnézhetjük a harcok helyszínét? Bemehetünk a menekülttáborba? – érdeklődünk, de kérésünket eleresztik a fülük mellett.

Az eset óta az izraeli hadsereg vizsgálata arra jutott, hogy a lövés eredetét teljes bizonyossággal nem lehet meghatározni, de a legnagyobb valószínűség szerint egy eltévedt izraeli lövedék végzett az újságíróval.

Hozzátették azt is, hogy biztosak abban, egyetlen izraeli katona sem lőtt szándékosan tudósítókra vagy civilekre, ezért nem indítanak eljárást az ügyben. Az újságíró valóságos palesztin nemzeti hős lett, akinek a képe – Jasszer Arafat és Mahmúd Abbász elnök mellett – ott lóg szinte mindenhol, a nők arcképét viselik kitűzőként, és persze a betlehemi falra is felfestették az alakját.

Borítókép: Megperzselt őrtorony a betlehemi falon (Fotó: A szerző felvétele)