Zsidó, orosz, magyar, az ezerarcú Marokkó mindenki előtt nyitva áll + galéria

Muszlim többség, zsidó örökség és keresztény hatás. Arab gyökerek, afrikai környezet és európai kultúra. Modern milliós városok és több száz éves történelem. A Szahara végtelen sivataga, az Atlasz hófödte csúcsai és az Atlanti-óceán pálmafás strandjai. Marokkónak ezer arca van. Talán ezért is egyre népszerűbb a turisták körében, legyen szó zsidókról, oroszokról vagy magyarokról.

Morocco, High Atlas, Marrakech, imperial city, médina listed as World Heritage by UNESCO, Bahia Palace Courtyard Gardens (Bahia Palace) (Photo by AVENET Pascal / Hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP) Fotó: AFP/AVENET Pascal

Mintha titkos ügynökök lepték volna el Rabat belvárosát. Minden sarkon egy rendőr, vagy marcona férfiak elegáns öltönyben, fülmonitorral, pásztázó tekintettel. Kanyargó, szűk, labirintusszerű utcát őriznek. Oldalt az ajtókon két kopogtató, egy a vendégnek, illetve egy a családtagoknak, hogy a nők tudják, ki előtt mutatkoznak. A magas falakon csak apró ablakok, de a házak belseje tágas és díszes udvart, úgynevezett riádokat rejt.

A marokkói kultúrában a riád nem csupán kert, de az otthon lelke, az éltető víz forrása, a befelé fordulás és a családi intimitás jelképe is. Színpompás mozaikjaival, káprázatos faragásaival pedig valóságos műalkotás.

Egy étteremmé alakított marokkói riád. Fotó: László Dávid

Zsidó visszatérés

Sehol egy cégér vagy hirdetés, első pillantásra semmi nem utal rá, hogy az egyik ilyen mesés riádot étteremmé alakították. A különleges helyen különleges vendég magyarázza a szokatlan biztonsági intézkedéseket: az egyik szobában hivatalos látogatásának végeztével az izraeli gazdasági miniszter költi el vacsoráját. Forgóban ülnek asztalhoz testőrei is; aki már jól lakott, könnyen felismerhető, mert nagyokat szuszogva húzogatja nadrágján a pisztolytáskát.

Hogy egy zsidó miniszter egy arab országban ilyen békésen, az úd (arab pengetős hangszer) dallamaira vacsorázhat, annak is köszönhető, hogy Marokkó és Izrael 2020 decemberében, Donald Trump amerikai elnök vezetésével, az úgynevezett Ábrahám-egyezmény keretében rendezte diplomáciai kapcsolatait. A két ország viszonya azóta rohamtempóban javul, az elmúlt két évben a kereskedelem 160 százalékkal nőtt, az izraeli turisták száma ötszörösére, kétszázezerre emelkedett. Marokkó mindent meg is tesz, hogy az országba csábítsa az izraelieket: VI. Mohamed király 2021-ben elrendelte 15 zsinagóga, 168 zsidó temető, és más szent helyek felújítását.

Marokkói és izraeli zsidók közös ünneplése. Fotó: AFP/FADEL SENNA

Sokakat még családi szálak kötnek ide, a marokkói zsidóság túlnyomó többsége az izraeli-arab háborúk során vándorolt ki, azaz alijázott. Becslések szerint ma Izrael több mint 9 milliós lakosságából egymillió marokkói zsidó felmenőkkel rendelkezik.

A nagyszüleim Casablancából származnak. Azért jöttünk Marokkóba, hogy felkeressük őseink hazáját

– magyarázza távoztában sietősen egy izraeli csoport is, akivel a fezi Ibn Danan zsinagógában futunk össze. A XVII. században épült zsinagóga marokkói stílusjegyeket visel, és bár a tóratartó kicsit már poros, a lámpák egy része pedig kiégett, összességében remek állapotban van. Pedig a bejáratánál csak egy kamera figyel, a biztonsági őr unottan támasztja a falat. Ha jönnek is, többségében azért külföldiek. Ugyan Marokkó szinte minden nagyvárosa máig őrzi a „zsidó negyedeket”, de inkább csak nevében, a helyi zsidóság lélekszámát napjainkban 2,5 – 3 ezresre becsülik. – Zsidó, keresztény, buddhista, mi minden vallást szívesen látunk! – tárja szét a karját a zsinagóga idegenvezetője. Később a bazárban a nagy pajeszú, kemény kalapos ortodox zsidó is igazi látványosság, akinél szinte sorban állnak egy közös szelfiért.

Talpra állás

Marokkónak jól jön minden látogató, az idegenforgalom az ország bruttó hazai termékének (GDP) 6,2 százalékát adta 2019-ben.

Az ágazat dinamikusan fejlődik, amit – a tunéziaihoz vagy egyiptomihoz hasonló – terrortámadások sem akasztottak meg.

Aztán jött a koronavírus-járvány, ami a marokkói turizmust is padlóra küldte: míg 2019-ben 13 millió turista érkezett, addig 2020-ban alig negyed annyi. Hogy bírták ki az ágazatban dolgozók? Érdeklődésemre a legtöbben csak legyintenek, vagy a kormány segítségét és a családot dicsérik. Tavaly már látszott a fény az alagút végén, közelítettek a pandémia előtti számokhoz, idén pedig várhatóan el is érik azt. Az ágazat előre menekül, óriási fejlesztések zajlanak szerte az országban, 2026-ra már 17-18 millió külföldit várnak.

Az orosz-ukrán háború persze Marokkót sem hagyta érintetlenül, amit főként az 5 százalék körüli infláción éreznek. Arról panaszkodnak, hogy fűteni ugyan nem kell, de az üzemanyag ára sokat emelkedett, ami minden költségre hatással van.

Egyébként az ukrán turisták már tavaly elmaradoztak, az Európa bezárásával új célpontokat kereső oroszokat viszont próbálják becsalogatni, idén új közvetlen járatot is indítottak Moszkvából.

Orosz szót mégis alig hallani, a legtöbben franciák és spanyolok érkeznek. Közülük sokan át is költöznek a napsütötte és olcsóbb szomszédba. – Itt könnyű az élet! – magyarázzák örök mosollyal a marokkóiak. Habár jelenleg Magyarországról sem indul közvetlen járat Marokkóba, átszállással vagy bécsi felszállással viszonylag gyorsan és kényelmesen ki lehet jutni Marrákesbe vagy Rabatba. A pandémia előtt bizonyos statisztikák szerint már 30-40 ezer magyar kereste fel az országot.

Olvasztótégely

Marokkó népszerűségének egyik oka, hogy egybeolvasztja az arab, az afrikai és az európai kultúrát. Olykor mintha nem is ugyanabban az országban járnánk, teljesen eltérő városkép tárul elénk. Rabat, a főváros például rácáfol minden sztereotípiára, amit Észak-Afrikáról gondolunk: a király székhelyén zöldebb a gyep, mint Írországban, az utcák tisztábbak, mint Svájcban, és több a fa, mint Ausztriában. Az Atlanti-óceán partján fekvő Agadir pálmafás sétányaival és homokos strandjával, a kávézókban nusz-nuszt, avagy moitié-moitiét (fele kávé, fele tej) kortyoló turistáival pedig igazi üdülőváros, ami leginkább a francia riviérára emlékeztet.

Az azonos című filmből legjobban ismert Casablanca már inkább hasonlít egy modern, nyüzsgő metropoliszra, amely a franciák és spanyolok keze nyomát is magán viseli. Humphrey Bogart és Ingrid Bergman klasszikusának tiszteletére – no meg turista csalógatónak – egyébként a főszereplő után, és a film mintájára egy Rick’s Café nevű kávézó is működik nem messze az óceánparttól, de valójában ez csak 2004-ben nyitotta meg kapuit, és semmi köze az 1942-ben bemutatott alkotáshoz. Ha pedig már mozi, Marokkó Hollywoodnak is közkedvelt forgatási helyszíne, olyan filmek készültek itt, mint a Gladiátor, Mission: Impossible – Titkos nemzet, vagy a Szex és New York 2.

A casabalncai II. Hasszan mecsete árnyékában eltörpül az ember. Fotó: László Dávid

Casablanca igazi látványossága a városképet uraló II. Hasszán mecset. A jelenlegi király édesapja nem is csinált titkot belőle, hogy olyan építményt szeretne, amely csak az iszlám legszentebb helye, Mekka múlhat fölül. Francia tervező, és marokkói kivitelezők keze nyomán, több mint egy évtizedes munka után így épült meg a világ harmadik legnagyobb területű mecsete, amely bent 25 ezer, kint további 80 ezer ember befogadására alkalmas.

Óriási mérete, 210 méter magas minaretje, sőt még kivételes díszítettsége is a keresztény katedrálisokat idézi, árnyékában eltörpül az ember.

Különlegessége még, hogy félig a „vízre” épült, azaz belóg az óceánba, bár ebből bentről semmit nem érzékel az ember. Hétköznapokon gigászi terei persze nem telnek meg, kíséret mellett a turisták belülről is megcsodálhatják. Azonban imaidőben, mikor a müezzin énekét messzire viszi az óceán szele, hangyabolyként pezsdül fel a környék, százával érkeznek a hívők, a király beszédein pedig talpalatnyi hely sem marad.

Marrákes már Marokkó teljesen új arcát mutatja. A sivatagban közelebbi ismeretséget köthetünk a tevékkel (egyébként tejük és húsuk is egészséges), kvadokkal szelhetjük a dűnéket, vagy a hőlégballonról gyönyörködhetünk az Atlasz mögül felkelő Napban, és nyerhetünk bepillantást felülről a berber falvak mindennapjaiba.

Az Atlasz fölött ébredő Nap valahol Marrákes közelében. Fotó: László Dávid

Az egykori királyi főváros medinája több száz éves történelmet idéz. Takaros házai olyan sűrűn állnak, hogy lapos tetejükön Aladdinként a fél óvárost be lehetne ugrálni. A város legfőbb nevezetessége az iszlám építészet gyöngyszeme, a XIX. században épült, cédrus faragványokkal és mozaikokkal díszített, több mint 8 ezer négyzetméteren elterülő Bahia-palota. Kihagyhatatlan célpont még a Majorelle-kert, amely francia festő és növénygyűjtő nevét viseli. A sivatag közepén lélegzetelállító a buja, zöld botanikus kert, amely Yves Saint Laurent francia divattervező fényűző házának is otthont ad.

A Dzsemaa el-Fnán pedig mintha az ezeregy éjszaka meséi elevenednének meg, kígyóbűvölő táncoltatja kobráját, berberek énekelnek és táncolnak, egymást kerülgeti a miniszoknyás nyugati turista és a nikábot viselő helyi. A főtér és környéke egy véget nem érő, igazi keleti hangulatú bazár, ahol minden (is) kapható.

Marokkót szerencsére még nem hódították meg a kínai utánzatok, többségében eredeti kézműves termékeket árulnak.

Különösen híres a kézzel festett kerámia, a helyben cserzett bőráru, illetve a csak itt termő argánfa magvából nyert olaj.

Kézzel festett váza. Fotó: László Dávid

Habár az attrakciókért és közös fotókért elvárnak néhány dollárnyi baksist, az árusok többsége segítőkész, de nem tolakodó vagy rámenős. Alkudni persze itt is érdemes, sőt kötelező. Aranyszabály: amíg az eladó utánunk szalad, még megéri neki az üzlet. Csak aztán elférjen a bőröndünkben!

Borítókép: A marrákesi Bahia-palota csodásan díszített riádja. (Fotó: AVENET Pascal / Hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP)