Egy nemzedék szenvedett traumát az NDK-ban

Évtizedekig tartó hallgatás után a napokban reflektorfénybe került az egykori NDK nevelőintézeteiben bántalmazott több ezer fiatal áldozat ügye. A jelentésből kiderül: a szexuális zaklatások elszenvedői a keletnémet társadalom mentalitása miatt reménytelen helyzetbe kerültek.

Fiatalok dolgoznak egy keletnémet javítóban Fotó: Thomas Sandberg

Minden nyugatról jövő szemetet le kell nekünk másolnunk? Úgy gondolom, elvtársak, hogy a Je-je-je monotóniáját és mindent, amit az jelent, ki kell rekesztenünk – Walter Ulbricht, a Német Demokratikus Köztársaság államtanácsának elnöke mondta ezt 1965-ben, két évvel azt követően, hogy a The Beatles slágere, a She Loves You meghódította a világot, s a keletnémet fiatalok is azt dúdolták magukban: „Yeah, yeah, yeah”.

Ahogy a KGST-országok mindegyikében, úgy az egykori NDK-ban is igyekezett a diktatórikus hatalom az élet minden területén ráerőltetni akaratát a társadalomra: meg kívánta változtatni a fiatalok zenehallgatási szokásait, de a szocialista értékrendnek megfelelő helyes viselkedés elsajátítását is elvárta.

A keletnémet állam rossz szemmel nézte a devianciát, a fiatalok „kalandvágyait”, a fegyelmezetlenséget, az állam rágalmazását – ezek a „bűnök” elegendőnek bizonyultak ahhoz a Die Welt napilap minapi beszámolója szerint, hogy valaki az NDK egyik hírhedt nevelőotthonába, úgynevezett Jugendwerkhofjába kerüljön.

A 16 éves Corinna Thalheim például iskolakerülés miatt került a wittenbergi nevelőintézetbe. Renate Viehrig-Seger pedig Torgauban töltött fél évet: abban bízott, ha elmenekül az őt bántalmazó apja elől, a nevelőotthonban biztonságban lesz. Tévedett. „Tönkretettek és megtörtek” – nyilatkozta nemrég az évtizedekkel ezelőtti borzalmakról.

Fiatalok dolgoznak egy keletnémet javítóban
Fotó: Thomas Sandberg

„A tanároknak egyetlen céljuk volt: megtörni minket” – mondta a Der Spiegel magazinnak Ralf Weber, akit 17 évesen küldtek nevelőközpontba. Visszaemlékezései szerint meztelenül, leborotvált fejjel állt bántalmazói előtt, akik arról faggatták, hogy ­hisz-e a szocializmusban. Amikor könnyek szöktek a szemébe, azt kiáltották: „Itt nem sírunk!”. Kelet-Németországban összesen százötven ilyen intézet létezett, 1964 és 1989 között négyezer, 14 és 18 év közötti lány és fiú fordult meg bennük. A kínzás, a nemi erőszak, a különzárkába helyezés és az ételmegvonás is általános jelenség volt egy, a héten nyilvánosságra hozott jelentés szerint.

Egy 2016-ban felállított bizottság több tucat áldozat tanúvallomását vizsgálta meg az elmúlt években, és ezek alapján megállapították: az NSZK-ban történtekhez hasonlóan az egykori NDK-ban is rendszeresek voltak a gyermekek elleni szexuális zaklatások. Ám a keletnémet fiatalok helyzete reménytelenebb volt, hiszen a bántalmazást nem csupán az állami szervek, de a családok is tabuként kezelték, a gyermekeknek szó szerint nem volt kihez segítségért fordulniuk.

Corinna Thalheim sem mert beszélni az őt ért traumákról, amikor hazatért szülőfalujába, hiszen úgy gondolta, egy javítóintézetet megjárt tinédzsernek senki sem fog hinni. – A szexuális zaklatás nem illett az egészséges szocialista társadalom képébe – olvasható az elkészült tanulmányban. – A szocialista eszménykép szerint az ember mindenféle pszichológiai abnormalitástól mentes – mondta Stefanie Knorr, az áldozatokat segítő egyik lelkisegély-szolgálat vezetője.

Az egykori áldozatok helyzete ma is reménytelennek tűnik: a bűntetteket állami szinten tussolták el, a bizonyítékokat, a dokumentumokat megsemmisítették. Horst Kretzschmar, a hírhedt torgaui intézet igazgatója a berlini fal leomlása napján, 1989 októberé­ben halt meg, magát a központot pedig egyetlen éjszaka alatt felszámolták.

– Először a vasrácsokat távolították el, majd jöttek a cellaajtók és az iratok. Egy magániskola költözött be a helyére, a tanárok a helyükön maradtak – írja a Der Spiegel. A napvilágra került jelentés egyetlen kézzelfogható eredménye, hogy a német kormánypártok a zaklatások áldozatait segítő alap kibővítését szorgalmazzák.