A Kárpát-medencei reformátusok május 18-án, szombaton egynapos fesztivállal ünnepelik meg, hogy 2009. május 22-én újra egyesült a trianoni határok által szétszabdalt Magyar Református Egyház. A 10. évforduló alkalmából az egység kimondásának egykori helyszínén, Debrecenben az ünnep előestéjén közös zsinaton, holnap pedig egynapos fesztiválon adnak hálát az összetartozásért, és keresik a módját annak, hogy az egyház miként tudja betölteni küldetését.
Bárhol élnek magyarok a világban, reformátusok is vannak köztük. És általánosságban az is igaz, hogy aki a Kárpát-medencében református, az valószínűleg magyar nemzetiségű is. Így van ez a régi Magyarország Délvidékén is – amelynek legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság tartományához tartozik – hozzátéve, hogy a kivételek csak színesítik az összképet. A magyarság lélekszáma a régióban manapság kétszázezer fő körül lehet, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház két egyházmegyéjének mintegy húsz gyülekezetéhez pedig mintegy 12 ezer hívő tartozik.

A szerző felvételei
A XV. század elején a középkori Magyarország leggazdagabb részének tartott Szerémségben már a reformáció előfutárának számító huszita mozgalom is megvetette a lábát. Kemény harcok árán szorították ki a területről az eretneknek tartott tanok követőit, akik Moldvába menekültek, és ott fejezték be a valószínűleg első teljes magyar bibliafordítást, amelyből részletek maradtak fenn.
A reformáció a XVI. században Kárpát-medence-szerte viharos gyorsasággal terjedt el, ám az Alföld legdélebbi részén kevésbé, mivel a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyarság majd kétszáz évre szinte eltűnt a területről. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a Vajdaságban vagy a Bánság romániai részén nem találunk – szemben a tágabb régióhoz sorolható horvátországi Drávaszöggel és Szlavóniával, ahol több magyar református közösség is fennmaradt.
Bár a Délvidék töröktől való visszafoglalása után rögtön megindult a szervezett betelepítés és a spontán be-, illetve visszavándorlás is, a bécsi udvar egészen a XVIII. század végéig – II. József türelmi rendeletéig – tiltotta a „rebellis” kálvinistáknak a törökkel határos vidékre való költözését. A kései betelepülés után az 1848–49-es szabadságharc számos délvidéki település lakosságának hatalmas megpróbáltatásokat hozott: falvak sorának kellett északra menekülnie a szerb szakadárok pusztításai elől. A feldúlt helységekbe való visszaköltözés után az újrakezdés megint óriási áldozatokat kívánt.Az 1700-as évektől létrejött dél-alföldi települések lakossága Magyarország, sőt Európa különböző tájairól érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Nem így a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok: ők tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, majd etnikailag és vallásilag is homogén közösségként, sőt kész gyülekezetként telepedtek le. Bácskossuthfalva új lakói például már Jászkisérről és Kunmadarasról dél felé menet felfogadtak egy hitükön lévő tanítót Nagykőrösön. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek pedig nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal vitték Kunhegyesről! A népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon. A svábok például csak a XIX–XX. század fordulóján kezdték el felkutatni, hogy őseik honnan is érkeztek, a magyar reformátusok viszont sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a szülőföldön maradottakkal. Az óhaza eleven emlékére vall, hogy Magyarittabén a XX. század elején a templom mellett úgy állítottak Kossuth-szobrot, hogy arccal az „őshaza” felé nézzen – ám itt „őshazán” meglepő módon a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni. Megkapó az is, hogy több helységben máig falunapként emlékeznek meg a több mint két évszázaddal ezelőtti idevándorlás évfordulójáról. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulóján a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, egy úgynevezett „kun bálványt” is hoztak magukkal, ami azóta a falu egyik látványossága.