Tízéves a magyar református egység

A Kárpát-medencei reformátusok május 18-án, szombaton egynapos fesztivállal ünnepelik meg, hogy 2009. május 22-én újra egyesült a trianoni határok által szétszabdalt Magyar Református Egyház. A 10. évforduló alkalmából az egység kimondásának egykori helyszínén, Debrecenben az ünnep előestéjén közös zsinaton, holnap pedig egynapos fesztiválon adnak hálát az összetartozásért, és keresik a módját annak, hogy az egyház miként tudja betölteni küldetését.

Bárhol élnek magyarok a világban, reformátusok is vannak köztük. És általánosságban az is igaz, hogy aki a Kárpát-medencében református, az valószínűleg magyar nemzetiségű is. Így van ez a régi Magyarország Délvidékén is – amelynek legnagyobb része ma Szerbia Vajdaság tartományához tartozik – hozzátéve, hogy a kivételek csak színesítik az összképet. A magyarság lélekszáma a régióban manapság kétszázezer fő körül lehet, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház két egyházmegyéjének mintegy húsz gyülekezetéhez pedig mintegy 12 ezer hívő tartozik.

A bácskossuthfalvi templomkapu a letelepedés évszámával (1786)
A szerző felvételei

A XV. század elején a középkori Magyarország leggazdagabb részének tartott Szerémségben már a reformáció előfutárának számító huszita mozgalom is megvetette a lábát. Kemény harcok árán szorították ki a területről az eretneknek tartott tanok követőit, akik Moldvába menekültek, és ott fejezték be a valószínűleg első teljes magyar bibliafordítást, amelyből részletek maradtak fenn.

A reformáció a XVI. században Kárpát-medence-szerte viharos gyorsasággal terjedt el, ám az Alföld legdélebbi részén kevésbé, mivel a mohácsi csatavesztés után a török előretörésével a magyarság majd kétszáz évre szinte eltűnt a területről. A reformáció óta folyamatosan fennálló gyülekezeteket tehát a Vajdaságban vagy a Bánság romániai részén nem találunk – szemben a tágabb régióhoz sorolható horvátországi Drávaszöggel és Szlavóniával, ahol több magyar református közösség is fennmaradt.

Bár a Délvidék töröktől való visszafoglalása után rögtön megindult a szervezett betelepítés és a spontán be-, illetve visszavándorlás is, a bécsi udvar egészen a XVIII. század végéig – II. József türelmi rendeletéig – tiltotta a „rebellis” kálvinistáknak a törökkel határos vidékre való költözését. A kései betelepülés után az 1848–49-es szabadságharc számos délvidéki település lakosságának hatalmas megpróbáltatásokat hozott: falvak sorának kellett északra menekülnie a szerb szakadárok pusztításai elől. A feldúlt helységekbe való visszaköltözés után az újrakezdés megint óriási áldozatokat kívánt.Az 1700-as évektől létrejött dél-alföldi települések lakossága Magyarország, sőt Európa különböző tájairól érkezett, így legtöbbször vegyes nemzetiségi és felekezeti képet mutatott. Nem így a zömmel a Kis- és Nagykunságból, illetve a Jászságból érkezett református magyarok: ők tömegesen keltek útra kibocsátó településeikről, majd etnikailag és vallásilag is homogén közösségként, sőt kész gyülekezetként telepedtek le. Bácskossuthfalva új lakói például már Jászkisérről és Kunmadarasról dél felé menet felfogadtak egy hitükön lévő tanítót Nagykőrösön. A Bácsfeketehegyre érkező telepesek pedig nemcsak tanítójukat és papjukat, hanem még templomuk harangjait is magukkal vitték Kunhegyesről! A népi emlékezet a legtöbb délvidéki település kirajzásának kiindulópontjait nem tartotta számon. A svábok például csak a XIX–XX. század fordulóján kezdték el felkutatni, hogy őseik honnan is érkeztek, a magyar reformátusok viszont sokáig még rokoni kapcsolatokat is ápoltak a szülőföldön maradottakkal. Az óhaza eleven emlékére vall, hogy Magyarittabén a XX. század elején a templom mellett úgy állítottak Kossuth-szobrot, hogy arccal az „őshaza” felé nézzen – ám itt „őshazán” meglepő módon a kibocsátó Békés vármegyét kell érteni. Megkapó az is, hogy több helységben máig falunapként emlékeznek meg a több mint két évszázaddal ezelőtti idevándorlás évfordulójáról. Pacsérra például a kirajzás 220. évfordulóján a kibocsátó településről, Kisújszállásról lovas emléktúra érkezett. A kisújszállásiak az összetartozás jeleként egy marcona kun férfit ábrázoló kőszobrot, egy úgynevezett „kun bálványt” is hoztak magukkal, ami azóta a falu egyik látványossága.

A jász, kun és békési származásúakon kívül bukovinai székely reformátusokat is találunk a Délvidéken. A Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöki székhelye ma Dél-Bánságban, a Pancsova városhoz tartozó Hertelendyfalván van. A falu magyarságát a XIX. század végén a bukovinai Andrásfalváról telepítették át; nemesen egyszerű templomocskájuk a legnagyobb szerbiai kőolaj-finomító árnyékában a magyar reformátusság déli végváraként bújik meg. Azazhogy csak majdnem végvárként, hiszen Belgrádban is van gyülekezet, bár oda néhány éve már szerbek is járnak, így a prédikáció ott már kétnyelvű – tudtuk meg Halász Béla püspöktől.

Szintén a Bánságban található Torontálvásárhely, ami nevét Hódmezővásárhelyről kapta, mivel legtöbb telepese onnan érkezett. A falu párját ritkítóan ékes és impozáns – 52 méter magas és 1200 férőhelyes – klasszicista temploma a bánáti róna közepén magasodik. Valaha a falu a katonai határőrvidékhez tartozott, ezért a 18 és 60 év közti férfiaknak minden reggel fél nyolckor névsorolvasásra kellett menniük a templomba. A mostani templom elődjét el is nevezték „halbak”-nak, miután „halb acht” németül fél nyolcat jelent; a reggel fél nyolcas harangozás pedig egyedülálló szokásként máig megmaradt.

Magyarittabé templomának kovácsoltvas kapuja

Egy-két később áttért közösség is színesíti a délvidéki reformátusság tablóját. A szerémségi Maradék és Nyékinca eredetileg tisztán katolikus magyarságából a múlt század fordulóján azután lettek sokan reformátusok, hogy egyházi elöljáróiktól – különösen a horvátosító szándékú Josip Strossmayer katolikus püspöktől – sorozatosan durva elutasításban részesültek, amikor anyanyelvű szentbeszédet kértek. A maradékiak, amint megkapták a magyar lelkészt, rögtön elkezdték építeni új templomukat, ahol a gyerekek magyar nyelvű oktatása is elindulhatott. Nem véletlen tehát, hogy a Szerémségben ma is a maradéki a legerősebb magyar közösség, ahol 37 év szünet után újra lett magyar óvodai csoport és iskolai tagozat – természetesen szoros kapcsolatban a református egyházzal. Az ezredfordulón pedig, évtizedekkel az után, hogy a településen bármilyen magyar civil szerveződés vagy iskolai oktatás lett volna, Nyékincán is feléledt a parázs a hamu alatt.

Halász Béla püspöktől megtudtuk azt is, hogy bár az ottani reformátusok kihaltak, az egyház épületében havonta tartanak istentiszteletet, az újjáalakult Petőfi Művelődési Egyesületben pedig néptánc-, népdalkör és anyanyelvápoló foglalkozás fogja össze az egyik legfélreesőbb magyar szórványközösséget.A falusiakon kívül tipikus városi egyházközségek is létrejöttek a Délvidéken. Zombor, Újvidék és Pancsova gyülekezeteinek tagjai sokfelől költöztek oda az ország különböző tájairól. Pancsova gyülekezetének nevezetessége, hogy állítólag Jókai Mór indította el a közadakozást, hogy megszerveződhessen; a templom mellett, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori épületében ma a város magyar művelődési egyesülete működik. A Bánságban maradva: Nagykikindán áll a legkülönlegesebb szecessziós, míg Nagybecskereken talán a legkecsesebb neogótikus templomépület az egész Délvidéken. Szabadka városa pedig két Kálvin-szoborral is büszkélkedik: az egyik a református templomban, a másik az evangélikus templom előtti parkban áll. Ellenben Újvidéken nagy a baj: az ottani szakadár lelkész a város mindkét református templomában évek óta akadályozza a hitélet normális gyakorlását. Örömteli fejlemény viszont, hogy Zentán egyre izmosodik a református leányegyházközség, Módoson pedig egy régi sváb parasztház megvásárlásával tíz éve imaházat hoztak létre, amelyben istentiszteleteket és anyanyelvápoló foglalkozásokat is tartanak. Az alkalmakon a magyarok felekezettől függetlenül örömmel vesznek részt, hiszen végre magyar szót hallhatnak – akárcsak például a Delibláti homokpuszta közepén, Fejértelepen, a csöppnyi imaházban.A XVIII. század végétől a második világháború végéig német reformátusok is számosan éltek a Délvidéken, a kalapos király uralkodása alatt ugyanis német protestánsok is betelepülhettek. Így jött létre a XVIII. század végén Bácskában négy vegyes református–evangélikus német község, például Torzsa és Újverbász; valamint négy tisztán evangélikus és egy tisztán református falu, az utóbbi: Újszivác. A németek egykori jelentőségét mutatja a helyi egyházi életben, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban 1920 után megalakult református egyházmegye első főesperese Torzsa lelkésze, Klepp Péter, első főgondnoka pedig Kurcz Henrik lett. (Klepp Pétert követte majd a helyi egyház élén a legendás püspök, Ágoston Sándor.) Ám a svábokat 1944-től innen is kitessékelték, azóta templomaik szomorúan osztoznak az elüldözött közösségek épületeinek sorsában. Elég Cservenka, illetve Ó- meg Újszivác templomaira utalni: az elsőt lerombolták, a második romosan áll, a harmadik pedig funkcióját vesztve a felismerhetetlenségig át lett építve. Torzsa és Újverbász templomának szerencsésebb sors jutott. A torzsait hatvan év elhagyatottság után átadták a helyi pravoszláv egyházközségnek; az újverbászi templom felújítása pedig a közelmúltban kezdődött el, és jelenleg is folyik.A ma már sajnos inkább csak múlt időben említhető németeken kívül kuriózumként még egy-két cseh ajkú gyülekezetet is találunk Szerbiában. A Dél-Bánságban, Nagyszereden még mindig él néhány cseh hívő, akik lelkész híján vasárnaponként egészen a közelmúltig kétszer is összejöttek imádkozni, énekelni; a prédikációkat könyvből olvasták föl.

Az évforduló apropóján ezt a kevésbé ismert egyházrészt, a délvidékit mutatjuk be.

[gallery ids="6933986,6933995,6933998,6934010,6934025,6934019"]