Petőfitől a paraszti hagyományban rejlő tudásig

– Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme – mondja az idén kilencvenedik éltévét betöltő Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas néprajzkutató, egyetemi tanár, aki az Antall kormány első kultuszminisztere volt. Az Egy.hu-n megjelent „Embertelenül bántunk a parasztokkal” című interjúban a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.

Andrásfalvy Bertalan Fotó: Egy.hu

Andrásfalvy Bertalan Petőfi Sándor távoli rokona, sorsszerű párhuzam is van a két életútban: Petőfi részt vett a ’48-as szabadságharcban, ő pedig aktív szerepet vállalt az ’56-os forradalomban.

Mint meséli: „Az én dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, neki unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám kolozsvári születésű volt. Az ő apja javítóintézeti tanár volt, s amikor elcsatolták Erdélyt, nem írták alá az esküt, ezért kidobták őket. Apám akkor katona volt az első világháborúban. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat, aki Mezei lány volt. Mielőtt még megismerték volna egymást, mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat csinált, apámnak is szép népművészeti gyűjteménye volt. A földosztásnál kaptunk mi is egy darab földet a Hanságban, de állatok és eszközök hiányában megélni nem tudtunk belőle. Édesapám elvesztette az állását és egyik segédmunkásságból a másikba ment, mert vitéz volt, és az mindig gyanút keltett. Ugyanígy a bátyám is: munkaszolgálatos katona lett, nem fegyveres.”

Amikor diák volt, gyalog járta a világot, mint Petőfi. Nagyon érdekelte a nép sorsa. Így fogalmaz:

„Amikor végzősként lekerültem Szekszárdra a múzeumba, s már olvastam Kiss Géza és Kodolányi könyveit is, akkor tapasztaltam meg, hogy mi a történelemből nem azt tanuljuk, ami a parasztságot érintette. A vízrendezések például a nagybirtok érdekében történtek: tönkretettek egy olyan vízgazdálkodást, amihez nekünk a jövőben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk. A néphagyományban a jelen és a jövő súlyos társadalmi, emberi és szociális gondjainak megoldásához látok példát.”

Hozzáteszi: „Az a társadalom, amelyik a szeretetet tekintette legfölsőbb értékének, a természettel is jobban együttműködött. A nagyüzemi gazdálkodásban ez elvész, hiszen a profit a legfontosabb, nem az emberi tényező: nem azzal törődik, hogy mit termelünk, hanem, hogy mennyiért.”

Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató, egyetemi tanár
Fotó: Egy.hu

Andrásfalvy Bertalan úgy véli, először meg kellene ismerni ezt a műveltséget, de a parasztságot, az ő történetét és művészetét igazából nem ismerjük. Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme. Így adta ki magából a hajdani parasztember a belső feszültségét és fejezte ki a szeretetét, erről szólnak a szerelmi énekek, a balladák. Alkotni kell tehát, nem nézni, szemlélni – mutat rá a néprajzkutató. A néphagyományt oktatni kellene, hiszen ebből alakul ki a művészethez való egészséges viszonyulás.

Az interjúban részletesen kifejti azt is, miként lazult fel a népi kultúrával való kapcsolatunk. A középkorban ugyanis még az a hír járta Magyarországról, hogy micsoda finom zöldségek és gyümölcsök teremnek itt, aztán a hírünk is megváltozott.

– Arról, hogy mitől változott meg Magyarország megítélése, sok anyagot lehet olvasni, például Benda Kálmán és Sisa István műveit, de én is írtam erről. Rengeteg írás jelent meg Magyarországról határainkon kívül: egyik rosszabb, mint a másik. A hunok, szkíták és avarok bűneit is mind a magyarok nyakába akasztják. Torz megítélésünk okai a magyarság meghasonlásában keresendők: embertelenül bántunk a parasztokkal

– mondja, hozzátéve: Werbőczy István Tripartitumában kijelenti, hogy a parasztok nem magyarok, hanem csak meghódított népek, akiket Kálmán király jobbágyságba emelt. Az erdélyi földesurak a XVIII. században el is kergették a magyar jobbágyokat és románokat telepítettek be helyettük. Ne csodálkozzunk hát Trianonon, mert ezt mi magunk idéztük elő.

Ahhoz, hogy az elveszített tudást visszanyerjük „az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat, hogy a vidéki gyerekeknek ne kelljen hosszú utat megtenniük, hogy tanulhassanak. A másik a már érintett téma, hogy vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét. Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is.

A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni.

Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik.”

Az interjúból megtudjuk, legfontosabb eredményének azt tartja, hogy tudományosan igazolni tudja: a paraszti hagyományban rejlő tudásra és tapasztalatokra az élet minden területén szükségünk van. „Ha ezt nem tudjuk hasznosítani valamilyen formában, akkor nemcsak a magyarság, hanem az emberiség is kipusztul. Nem szabad ezt az értékrendet leváltani egy profitorientált világra. Vissza kell térni egy olyan társadalomhoz, amelyben az emberek egymás iránt szolidaritást vállaltak és szeretetben éltek, különben saját létünket veszélyeztetjük. Minden rivalizáló társadalom szétszakad, elaprózódik és elpusztul: nem az ellenség végez vele, hanem saját magát teszi tönkre. Nem egy birodalom jutott már erre a sorsra.”

A teljes interjú itt olvasható.