Húsz évvel ezelőtt, 2001. augusztus 20-án jelent meg az Aracs, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratának első száma. Piros fedőlappal, rajta az aracsi pusztatemplom. Tizenkét szerző jegyzi az első számot, a vékonyka füzet A4-es formátumban, ötszáz példányban, 52 oldalon látott napvilágot. 2006 óta az évi négy folyóiratszám március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án és október 23-án jelenik meg a nemzet sorsfordító évfordulóihoz igazodván.
Bata János főszerkesztő az Aracs most megjelent számában felidézi, hogy az alapító gyűlésére 2001 tavaszán került sor. A meghívottak közül Cirkl Zsuzsa Zomborból, Gubás Jenő és Ágota, valamint Gyurkovics Hunor és Vajda Gábor Szabadkáról, Marcsók Vilma Nagybecskerekről, Tari István Óbecséről, Tomán László Újvidékről, Utasi Jenő Tóthfaluból, Bata János pedig Horgosról érkezett. „Gubásék szabadkai otthonában összegyűlt néhány ember azzal a szándékkal, hogy a délvidéki magyarság Szerbiába szakított, oly sokszor meggyalázott, megalázott, kifosztott, félrevezetett, meghazudtolt, elnyomott részének érdekében tegyen valamit.” A főszerkesztő az akkori lehetőségeket, de nehézségeket is számba veszi, vállalkozásuk ugyanis nem volt kockázatmentes: alig múlt el másfél év a Szerbiát ért bombázások után, kiszámíthatatlan volt a hatalom és a többségi környezet reakciója egy független magyar lap esetleges megjelenésére, emellett pénz sem volt akár a nyomdaköltségek fedezetére sem. Végül Utasi Jenő atya, a tóthfalusi Logos Grafikai Műhely igazgatója vállalta a folyóirat költségmentes nyomtatását, ami óriási segítséget jelentett a lap indításához. A sokféle és sokfelől jövő támadás ellenére a mérleg végül is pozitív, mert Délvidéken az Aracs az egyetlen folyóirat, amely húsz év óta folyamatosan és rendszeresen megjelenik!
Az aracsi pusztatemplom a Délvidék egyik jelképe. Az ezeréves múltra visszatekintő templomrom Bata szerint olyan, akár a helyi magyarság, amely „az évszázadok pusztítását magán viseli, már tető sincs fölötte, de a mindenféle rombolás ellenére mégis ott áll, még ha magányosan is, a puszta, a nagy semmi, alföldi ésszel gondolván: a világ közepén”.
