Kötnek és kötődnek, oldanak és oldódnak itt a különböző szövegek, egymással és az olvasóval való viszonyuk csupa érzelmi hullámzás, kérdőjel és sokkhatás, amihez Móricz Lívia festményei is látványosan hozzájárulnak. Afféle színekből és gesztusokból jól ismert, szakrális motívumokká összeálló absztrakciók ezek, tűzköntösű Szűzanya, dérlila Megfeszített, napsütötte háztetők fölött lebegő Golgota.
Amilyen vékony a kötet, épp olyan súlyos az, ami benne foglaltatik, és nem túlzó talán a feltételezés, hogy akadnak majd olvasók, akik kisebb regénnyi időt is elbíbelődnek majd a Könnytelen madonnákkal. Lőrincz P. Gabriella eddigi munkái alapján persze most sem vártunk rózsaszín kiselefántokat napernyős fagylaltkehellyel, de ennyi brutális léthatárhelyzet, no meg ennyi hulla még a magamfajta harcedzett, bugyorjáró recenzensnek is meglepő. Találkozunk itt kiszáradt szívű prostituáltakkal, halálosan beteg, önmagukba zárt magányosokkal, elmegyógyintézeti öngyilkosokkal, a pénzért vagy az utolsó betevő falatért bármire képesekkel, szűk valóságuk sivatagában bolyongókkal vagy megváltoztathatatlan kényszerpályájukon a végzetük felé száguldókkal. Ebbe a végzetbe aztán legtöbbször bevonnak másokat is, mondjuk épp azt, akit a legjobban szeretnek – vagy akit szeretniük kellene. Az egyik láthatatlan főszereplő mindig a szeretet. A másik valamilyen társadalmi, testi vagy lelki torzulás. Szinte minden történetben anya és gyermeke viszonyáról olvasunk, végtelenül profán, mégis elemelt élethelyzetekben, amelyek alapján lehetne ez valami erőltetett szenvtelenséggel meghatni kívánó, látens szocionyavalygás is, de az a bizonyos elemeltség görög tragédiák atmoszféráját hozza. Nemes drámát. A szélsőséges torzulások pont annyira szélsőségesek és torzak, hogy komolyan vegyük őket. Hogy valódi tétje legyen annak, amikor valamilyen oldalvágással mindegyikbe belesugárzik a másik láthatatlan szereplő, az isteni kegyelem.
„Szóval egyszer, amikor majd megszólalok, elmondom a gúnyolódóknak, hogy nem vagyok ijesztő, hiszen az Isten engem is a maga képére formált” – hangzik el egy tolószékes kislány szájából, akit a többség annyiba se vesz, mint egy szobanövényt, a könyv egyik tételmondata, számomra ars poeticája. A másik lehetne a Paraszomnia 2. című vers zárósora (de nem csak azt idézem): „Csuhád alatt fehér ing, s kis szíved. / Papok ápoltak, ételt adtak s vizet. / Láz gyötör, álom ráz, / Gyertyád csak pislákol, / Nem tudsz megpihenni, / Mosolyog és vádol.”
Vád és mosoly. Földi pokol és megbocsátás. Nincs irgalom – mondja egy szöveg. Mindennek a végén a kegyelem van – mondja egy másik.
„Elővettem egy fehér lepedőt, a hintában ültél, betakartalak a lepedővel, és a gödörbe gurítottalak. Arra gondoltam, milyen jó, hogy nincs kutyám, mert biztosan kiásna. Előbb ásóval, majd kapával kezdtem a földet rád dobálni. Végül lapáttal. Mély lett a gödör, egyszerre nem is tudtam teljesen betemetni, jó lett volna naponta mindig egy keveset, de azt nem lehet, három nap alatt be kell fejezni.” Egyik kedvencemből, a Hintából, egy teljesen váratlan gyilkossággal végződő, szenvedélyes szerelem történetéből idéztem. A hős itt (is) átmegy minden határon, hogy az olvasó aztán levegőért kapkodva próbálja kihúzni magát a végzet sodró erejének könyörtelen hatásából.
Egy mélyen hívő asszony ment itt le nekünk a rendelkezésére álló – nem csekély – írói eszköztárral olyan bugyrokba, hogy az is kalapot emelhet, aki szívesebben olvasna rózsaszín kiselefántokról. Mert a fagyizóban, meg a fitnesz-wellnesben, meg ha megvan kezünk-lábunk, és csinos a pofánk, könnyű rutinosan eljópofáskodni egy miatyánkot. De ha olyan élethelyzetben, amely a legtöbbünknek a pokollal lenne egyenlő, bátran és büszkén Isten szemébe nézünk, az azért már valami.
Lőrincz P. Gabriella: Könnytelen madonnák. Novellák és versek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021, Budapest.
Borítókép: Lőrincz P. Gabriella író, költő felolvas az A38 Hajón (Fotó: Somay Márk)
