Először is tisztázzuk: mi is lehet az a titokzatosan hangzó kultrock? A pontos definíció (legalábbis számomra) nem ismert, ám a szóösszetétel előtagja félreérthetetlenül a kultúrára vagy a kultikusságra utal. A hivatalos zenetörténet klasszikus, hard, dzsessz-, folk-, prog-, country és még ki tudja, hányfajta rockot tart számon, e stílusok messziről és azonnal felismerhetők.
Vörös István dalait azonban nem lehet ilyen egyszerűen kategorizálni. Még akkor sem, ha a fentebb említett stílusjegyek egyike-másika fellelhető az egykori Prognózis-frontember alkotásaiban. Az 1999 óta tartó szólópálya a korábbiaknál jóval több szabadságot engedélyezett a maga útját járó szerző-előadónak, aki maximálisan élt is a lehetőséggel. A rocknak mint gyűjtőfogalomnak azt az intellektuális szegmensét választotta, amely a lírát, a keménységet, újabban az elektronikus megoldásokat is beépíti az alapjában dallamos, énekelhető, megjegyezhető, általa komponált muzsikába. És ráadásul szórakoztató is.
Ami a dalszövegeket illeti, úgy tűnik, a szerző (ugyancsak Vörös István) fantáziája kimeríthetetlen. A lazán, hétköznapi, éppen ezért emberközeli módon megfogalmazott, sokszor a valóságból merített szerelmi témákon át (Neked valaki kell) a társadalmi problémákat feszegető, nemzetközi bűnözőkről (A Workinson-ügy), valamint a ridikülök (!) rejtelmeiről (Női táskafogalom) szóló versek szoros szimbiózisban élnek a dalok zeneiségével.
Zenész-, illetve szakértői körökben úgy járja, ha egy rocknóta nem állja meg a helyét akusztikus verzióban, az annyit is ér. Az Így is lehet album átment a rostán: a dallamok új életre keltek, szélesre tárva a kaput a színes, ötletes, sokrétű hangszerelés előtt. Az átlagos hallgatóban mindez talán meg sem fogalmazódik, hisz az a dolga, hogy önfeledten átadja magát a tizenkét-, illetve a normál hathúros akusztikus gitárok, a különböző perkák, valamint a mandolin és a szájherfli biztosította hangzás telítettségének, emelkedett hangulatának, amely ezáltal kiváló alapot biztosít a néhol vokálokkal megerősített éneknek. Amely az előadó Prognózis időszakának magas fekvésű, vékony orgánumához képest jóval érettebb, játékosabb és invenciózusabb jelleget ölt (többek között: Engedj be a jóba).
Ilyen módon valósággal átértelmeződik a már említett egykori Prognózis-sikerdal, A Workinson-ügy politikai krimije, a Kinek van igaza komoly társadalmi problémákat feszegető témája vagy a Végre elrepülhetünk mint a szabadságszeretet, a barátság és a becsület szimbóluma. De ott a zárószám, az Álmodó csillag lírája is, amely épp a kiterjesztetett, az eredetinél dúsabb hangszerelésével hívja fel magára a figyelmet, miközben az album egyetlen új szerzeményéről, a kezdő Balatoni römiről (érdekesség: Walter Donaldson amerikai szerző zenéje) sem szabad megfeledkezni: ez egy gyermekkori emlék felnőttkori megfogalmazása country stílusban. Mintha csak a Bojtorjánt vagy Bródy Jánost hallanánk.
A még a kilencvenes évek közepén fogant Szűk nekünk ez a város (vajon melyikre gondolhatott a szerző?) sem kerülte el a ráncfelvarrást, a Hagyd, hogyha menni akar örök igazsága pedig egy lélekemelő duettben szólal meg Szalóki Anett-tel. Ugyancsak kiemelkedő a Lélekvesztőn utazunk, amely történelmi példával alátámasztott, meglehetősen sötét korkép, egyben kórkép a XXI. századról, felhíva a figyelmet a szeretet és a lelkiismeret fontosságára.
Örvendetes, hogy mai, zaklatott, zajos, érzelemszegény világunkban mintegy sivatagi oázisként helyet követelt magának a jóval emberközelibb, nyugisabb, letisztultabb akusztikus zene, amely által a mondanivaló is hatékonyabban, súlyozottan érvényesül.
Aztán Vörös Pisti egyszer csak gondol egyet, és határozottan kijelenti: mindenkinek jó lesz. Legalábbis legújabb, tizennégy dalos korongjának címe, egyben igencsak pörgős, bevezető rock and rollja szerint. De azon túl is megtalálható itt minden: egyszerre lírai és rockos szerelmes dal, amely szerint Minden nap vasárnap, egy optimista kicsengésű időjárás-előrejelzés (stílszerűen prognózis), vagyis Szép időnk lesz, de megismerkedhetünk egy sokak számára ismeretlen földrajzi fogalommal, a Planemóval, ami nem más, mint csillag nélküli bolygó. Itt a lírai, akusztikus bevezető szimfonikus hangzással teljesedik ki, amit ráadásul megfűszerez egy ízes, jellegzetes Fender Stratocaster gitárszóló.
Slágergyanús a Negédes édes opusa, míg a Dolgozzunk együtt vidámabb, könnyedebb hangvétele az egykori Generál Fűrész című örökbecsűjét vagy a Bergendy Munkadal címmel sikerre vitt darabját idézheti fel az éltesebb korosztály emlékeiben. A Baj lesz! Csak nem? modern, elektronikus hangzása szaggatott ritmusaival, játékos szövegével ugyancsak sokak kedvence lehet. A Női táska – fogalomról már szó esett, mindenesetre adódik a pajkos kérdés: csak nem a hölgyismerősei által szerzett tapasztalatok ihlették a szövegíró-előadót? Ugyancsak meghökkentő az Összevissza dal gitártechnikai bravúrja, mondanivalóját pedig ezúttal is az élettapasztalat íratta a szerzővel.
Hínár, azaz hírek a nagyvilágból. Talán a lemez legfilozofikusabb tétele, mélyenszántó, áthallásoktól sem mentes dalszöveggel, veretes gitárszólóval. Vörös Pisti sohasem politizált direktben, véleményét azonban, ha becsomagolva is, de mindig kinyilvánította. Ezúttal sem tett másként, a többi a hallgató dolga. Ennek játékosabb formája az Ellenszélben magvas, elképesztő gondolatokkal: „Láttál már pitiző dzsörzépatkányt térdig érő ellenszélben kalapot lengetni?”
Újabb slágergyanús dal, újabb áthallásos verssel és technikai bravúrral a Februárban ki hitte volna, majd „pihentetőként” egy majdnem instrumentális darab, a Farmotoros. A végére igazi meglepetés a Veszteség 1920 ezúttal totál instrumentális tétele. A parádés dallamvezetés és a súlyos hangszerelés hivatott kifejezni a százegy évvel ezelőtti magyar sorstragédiát, a megcsonkított ország vívódását, majd talpra állását, amelynek zenei kifejező ereje mégiscsak pozitív kicsengésű.
Vörös István a Mindenkinek jó lesz albummal nem csupán hatost dobott, de merész váltással, líraiságát megőrizve, az alapokon keményítve szakadt el a korábbi (egyébként büszkén vállalható) Prognózis-hagyományoktól. Óriási lépést tett a modern hangzású elektronikus zene irányába, gondosan vigyázva, hogy a számítógépes technika (elektronikus basszus, effektek) mégse vegye át a hatalmat a zene fölött.
Mindkét albumot meghallgatva a végére felszáll a fehér füst: a Vörös István-féle kultrock a minőséget, a megújulást, az énekelhető dallamot, a bravúros hangszerelést és nem utolsósorban a veretes szöveget jelenti.
Borítókép: Vörös István koncert közben (Fotó: Vörös István archívuma/Facebook)
