Károly Dorina versein az érződik, amit olvasóként annyira szeretek a költőkön: hogy komolyan veszi magát. Nem(csak) játszik, nem(csak) költői programot ismertet furfangos módon, nem(csak) nyavalyog, nem(csak) kötelező köröket tesz, hanem érződik: komolyan veszi magát – és a költészetet.
Először is szépen belesimul a magyar irodalmi hagyományba – ezt már rögtön az első versben (A Mont Blanc-on túl) nyilvánvalóvá teszi, amelyben ilyen sorok utalnak a nagy verselődre: „Hogy fontos része vagy az életemnek, / most még nem tudhatom. // Lehetsz csak egy átvillanó fájdalom, / amit nyugtalanságom döf az oldaladba, / a bordák közé szorult levegő. // Néha meg úgy nyilallsz, / mintha csigolyatörés lennél. / Nyaktól lefelé bénulok, / és súlyosan deformálódik a testem. // Talán egy nap majd / képeslapok hátuljára írom a címed / (a legutolsót, amiről még tudhatok), / és feladom őket egy steiermarki postán. // Akkor majd újra várom, hogy írj, / kérdezz a gyerekekről és a házasságról, / a mindennapok nehézségeiről, / arról, ahogyan én látom magamat.”
Másodszor: a versek zeneisége, dallama és ritmusa (amit a fülszöveg is kiemel: „…átsejlik a népballadák atavizmusa. Bedobozolni nem tudjuk, de nem is ajánlatos. Olvasni, skandálni – annál inkább.”) is lenyűgöző – Károly Dorina verseiben szinte soha nincs semmiféle feloldás, kiengedés, megnyugvás, katarzis, legfeljebb annyi engedményt hajlandó tenni a feloldódást/feloldozódást váró olvasónak, hogy a vers végén megismétli az első sorokat, ezzel mintegy keretbe foglalva az egészet, és azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a költeményekben tételezett problémák komoly gondok, amelyek megoldása nem vagy nem egy versnyi/egyversnyi könnyedséggel megvalósítható. Mintha dalok lennének, afféle „ősi” versek – amelyeket bármilyen érző lélek írhatott, de szerencsé(n)kre mégiscsak Károly Dorina írta meg őket.
A szójátékokat is meg kell említeni – eleve ott van a címadó nagyvers, amely darabokban vonul végig a köteten, meg-megszakítva az „egyéb” versek sorát, és amelyet összeolvasva egészen másféle olvasói élményt ad, mint daraboknak szemlélni; de ilyeneket is tud: „anyád szerint sok a tíz év / (a múltkori kilenc óta feljebb adta)”. Ugyanakkor – és ez ritkábban jellemző a nyelvi játékot megvalósító írásokra – a jóféle komolyságon túl néha kedves, akár már tanár nénis szigor is érződik az egész könyvön. Szinte minden vers olvasása élmény.
