Károly Dorina versein az érződik, amit olvasóként annyira szeretek a költőkön: hogy komolyan veszi magát. Nem(csak) játszik, nem(csak) költői programot ismertet furfangos módon, nem(csak) nyavalyog, nem(csak) kötelező köröket tesz, hanem érződik: komolyan veszi magát – és a költészetet.
Először is szépen belesimul a magyar irodalmi hagyományba – ezt már rögtön az első versben (A Mont Blanc-on túl) nyilvánvalóvá teszi, amelyben ilyen sorok utalnak a nagy verselődre: „Hogy fontos része vagy az életemnek, / most még nem tudhatom. // Lehetsz csak egy átvillanó fájdalom, / amit nyugtalanságom döf az oldaladba, / a bordák közé szorult levegő. // Néha meg úgy nyilallsz, / mintha csigolyatörés lennél. / Nyaktól lefelé bénulok, / és súlyosan deformálódik a testem. // Talán egy nap majd / képeslapok hátuljára írom a címed / (a legutolsót, amiről még tudhatok), / és feladom őket egy steiermarki postán. // Akkor majd újra várom, hogy írj, / kérdezz a gyerekekről és a házasságról, / a mindennapok nehézségeiről, / arról, ahogyan én látom magamat.”
Másodszor: a versek zeneisége, dallama és ritmusa (amit a fülszöveg is kiemel: „…átsejlik a népballadák atavizmusa. Bedobozolni nem tudjuk, de nem is ajánlatos. Olvasni, skandálni – annál inkább.”) is lenyűgöző – Károly Dorina verseiben szinte soha nincs semmiféle feloldás, kiengedés, megnyugvás, katarzis, legfeljebb annyi engedményt hajlandó tenni a feloldódást/feloldozódást váró olvasónak, hogy a vers végén megismétli az első sorokat, ezzel mintegy keretbe foglalva az egészet, és azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a költeményekben tételezett problémák komoly gondok, amelyek megoldása nem vagy nem egy versnyi/egyversnyi könnyedséggel megvalósítható. Mintha dalok lennének, afféle „ősi” versek – amelyeket bármilyen érző lélek írhatott, de szerencsé(n)kre mégiscsak Károly Dorina írta meg őket.
A szójátékokat is meg kell említeni – eleve ott van a címadó nagyvers, amely darabokban vonul végig a köteten, meg-megszakítva az „egyéb” versek sorát, és amelyet összeolvasva egészen másféle olvasói élményt ad, mint daraboknak szemlélni; de ilyeneket is tud: „anyád szerint sok a tíz év / (a múltkori kilenc óta feljebb adta)”. Ugyanakkor – és ez ritkábban jellemző a nyelvi játékot megvalósító írásokra – a jóféle komolyságon túl néha kedves, akár már tanár nénis szigor is érződik az egész könyvön. Szinte minden vers olvasása élmény.
Az bizonyos, hogy Károly Dorina nagy verseket fog még írni, mert aki ilyen könnyed eleganciával és szerető cinizmussal köti össze egyetlen vonallal a világ dolgait – „Egyszer olvastam, hogy / a halál beállta után / 21 grammal lesz könnyebb a test. / Egy púpos evőkanál liszttel” –,
az nagy versek írására hivatott.
Károly Dorina: Nős tények. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Borítókép: Károly Dorina (Fotó: Facebook)
