Találó cím a Nyolcvan vödör levegő, mert Lezsák Sándor negyven éve írt színdarabja, amelyet a veszprémi Latinovits-Bujtor Játékszínben rendezett meg Oberfrank Pál, a fuldoklásról szól. Arról a félelemről, hogy jön a háború és elvesz mindent, még az is lehet, hogy az ember és családja életét is. Mert amióta világ a világ, mindig voltak háborúk, forradalmak, amelyeknek a legnagyobb vesztese általában a kisember volt.
Esetünkben az atomháborútól fél egy család. A férfi, akit Oberfrank Pál alakít kellő férfias energiával és ellentmondást nem tűrő fellépéssel, építette a föld alatti atombunkert, ami a kertben lévő kúton keresztül közelíthető meg. Egy létrával kell lemászni a kút mélyére, ahol aztán szoba-konyhás garzonlakás tárul a nézők elé, a nyolcvanas évek tárgyi világát megidézve.
A színdarab hajszálpontosan bemutatja, hogy a XX. századi embernek ténylegesen van mitől félnie: ha csak arra gondolunk, hogy két világháború okozott ínséges időket, már pontosan értjük, miért vásárolják fel ma is a cukrot, olajat, hagymát, májkrémkonzervet az emberek, ha meghallják, hogy bárhol is háború van Európában. A jelenetek láttán az is felvetődhet bennünk, hogy nem helyes, ha az ember hagyja a félelmeit eluralkodni az életén. Nemcsak a manapság a közelünkben kitört háború ad szomorú aktualitást mindannak, amit a veszprémi színpadon látunk, de a világjárvány miatt otthon rekedt emberek millióinak nem múló szorongása is. Ezt a szorongást látjuk a színpadon, azt a létállapotot, hogy az atomháború még ki sem tört, de a lassan mindentől rettegő modern ember már beköltözne a zárt, kis világába, esetünkben az atombunkerébe. Mert soha nem lehet tudni.
Lezsák Sándor színdarabja megelőzte korát, a nyolcvanas években a még láthatatlan ellenségtől való rettegés korunkra embereket gyilkoló vírussá vizualizálódott.
Másrészről ez az előadás arról is szól, hogy mintegy negyven év házasság után eljut az ember oda, hogy elfogadja a másik rigolyáit, monomániáját, bolondériáját, őrölt hobbijait. Látjuk, hogy milyen megbonthatatlan egységet alkot egymással férfi és nő, miután az ínséges idők ellenére felnevelték gyermekeiket, foglalkoztak unokáikkal, akik persze csak nyáron jönnek hozzájuk, de akkor azért érdemes egy kicsit kijönni az atombunkerből.
Átlengi a színdarabot az elmúlás melankóliája, az öregség magánya, de az idős házaspárt semmi sem tudja szétválasztani egymástól, mert ők tudják, hogy csak egyféleképpen érdemes szeretni egy párkapcsolatban: feltétel nélkül.
Az előadás persze arra is rávilágít, hogy ez nem jelenti azt, hogy bármit megtehet egymással két ember, ha párkapcsolatban él, de azt is látjuk, hogy sem a férfit, sem a nőt nem kell félteni, ha érdekérvényesítésről van szó.
Nemcsak kínosan aktuális Lezsák Sándor negyven éve papírra vetett műve, de kellő abszurditásán túl arról a titokról is szól, hogy mi tart össze egy párkapcsolatot évtizedeken keresztül. Ez pedig nem más, mint a közös feladat. Szép metaforája ennek a bunker, amely soha nem lesz kész, de amelyet együtt alakítanak élhetővé.
A férfi építgeti, a nő szépítgeti, a férfi működteti, a nő pedig arról gondoskodik, hogy legyen elegendő ellátmány. Együtt küzdenek nap mint nap egy cél érdekében, és már nem is fontos, hogy atombunkert vagy szép családi házat építenek, mert a küzdelem lesz az élet értelme. Olyan ez, mint egy közös hobbi, amelyet egyféleképpen érdemes csak gyakorolni, mégpedig halálosan komolyan.
A színdarab legharmonikusabb pillanatai közé tartozik, amikor a nő komolyan veszi a férfi kis játékait, amiért cserébe figyelmet kap a férfitól.
Az Oberfrank Pál által rendezett színdarab valódi főszereplője nem a férfi, hanem a nő, akiről Módri Györgyi játéka révén elhisszük, hogy mindennél és mindenkinél jobban szereti azt a férfit, aki egyébként az esetek döntő többségében igencsak idegesíti őt.
De azt is látjuk, hogy azért a néhány boldog pillanatért mégiscsak érdemes kitartani egymás mellett.
Borítókép: A darab főszereplői, Módri Györgyi és Oberfrank Pál az egyik jelenetben (Forrás: Veszprémi Petőfi Színház)
