Ha megnézzük azokat a drámákat a világirodalomban, amelyek igazán sikeresek, amelyeket elkészültük pillanatától a mai napig játszanak a színházak, akkor azt látjuk, hogy három téma mindig megtalálható bennük: szerelem, halál és árulás. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Kőszívű című musicaljében is jól látható, hogy mindennek a motorja a szerelem, de benne van az is, hogyan tudunk reagálni életünk legnagyobb erkölcsi kihívására, a köröttünk lévő árulásokra, és arról is szól a darab, hogy nem mindegy, hogyha meghal az ember, akkor halála után milyen példát hagy az utókorra. Értelmiségi körökben rendszeresen visszatérő téma, hogy a hazaszeretet iránti igényt, a család összetartozásában való hitet hogyan lehet olyan művészi módon feldolgozni, hogy az életre szóló élményt nyújtson a fiatalabb nemzedékeknek is. Szente Vajk rendezése a jó példák közé tartozik.
Egyrészt egyáltalán nincs benne üresjárat, remek ritmusérzékkel építi fel a rendező a színdarab jeleneteit, másrészt annyira gyors és dinamikus a cselekmény elmesélése – vagyis igazodik mindahhoz, amit a fiatalok megszoktak –, hogy figyelmüket teljes mértékben képes lekötni, viszont még nem annyira populáris, hogy elveszítsék az idősebb nézők érdeklődését.
Juhász Levente zenei világa elsősorban az érzelmeinkre hat, Szente Vajk és Galambos Attila szövegei pedig precízen átadják Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének nemcsak a tartalmát, hanem a mondanivalóját is. Kifejezetten a rendezést dicséri, hogy jól sikerült elmagyarázni a fiatalabb közönségnek a szereplők közötti, sokszor bonyolult viszonyrendszert, ami nem ment a sok szálon futó cselekmény elmesélésének a rovására. Kovács Yvette Alida jelmezeire is jellemző, hogy a hagyományőrzés mellett a fiatalok által preferált divatos megoldásokat is figyelembe vette. Jó példa erre, amikor a katonákon olyan huszáregyenruhát látunk, amelyen kapucni van. Túri Lajos Péter koreográfiája is sokat hozzáad a musical mondanivalójához, ugyanis rendszeresen látjuk azt, hogy amikor baj van, amikor „kizökken az idő”, akkor szétesik a táncosok mozgása is, töredezetté válik, a mozdulatok folyamata megszakad, ám a boldog pillanatok szárnyalással vannak tele.
Szente Vajk színházi rendezései sokszor élnek a filmművészetre jellemző képi megoldásokkal.
Most is temérdek filmszerű megoldást látunk, de mindezek mellett a parádés színészi játék az előadás legnagyobb érdeme. Egy musical esetében sokszor nem könnyű áthidalni azt a szürreális helyzetet, hogy a szereplő egyszer csak dalra fakad. Ebben az előadásban mindez fel sem merül. A színészek nemcsak nagyon jól énekelnek, hanem hitelesen tudják előadni, hogy a dal az általuk megformált szereplők életének szerves része.
Nagyon érdekes, hogy az előadás rávilágít arra is, mennyire megelőzte Jókai Mór a korát, amikor papírra vetette regényének szavait. Azzal szembesülünk ugyanis, hogy férfi és nő csak együtt képes alakítani, változtatni a történelem menetén, hogy a férfierőhöz társulnia kell a női szívnek, különben nem lesz élhető a világunk, a boldogtalanságot nem szabad nemzedékeken keresztül továbbörökíteni.
A kecskeméti előadás abszolút főszereplője így a Polyák Lilla által feledhetetlenül megformált Baradlayné, de Juhász Levente Ödönként, Orth Péter Richárdként, Koltai-Nagy Balázs pedig Jenőként is belevéste magát a kollektív nemzeti emlékezetbe. Mert hitelesen adták elő, hogy férfiként egyrészt meg kell küzdeni azokkal a kihívásokkal, amelyekkel elnyeri az ember a szeretett lány kezét, másrészt viszont ebben a nagy küzdelemben soha nem adhatja fel az elveit.
És nemcsak arról van szó, hogy jobb közösséghez, családhoz és nemzethez tartozni, mint hazátlanul egyedül téblábolni a világban, hanem arról is, hogy ha az ember kitart a családja és a nemzete mellett, akkor a boldogságot választja.
Van, akire azt a feladatot méri a sors, hogy felnevelje gyerekeit, van, akire pedig azt, hogy a testvéréért feláldozza az életét.
Borítókép: a három fiú (Fotó: Ifj. Háry Péter)
