A fele se tréfa, ha nőről van szó

Sok színház műsorra tűzi Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színdarabját, de Bezerédi Zoltán rendezése, amely a Szegedi Nemzeti Színház bemutatója, a legjobb előadások közé tartozik. Könnyed jutalomjáték a színészeknek, a nézők pedig könnyei­ket törölgetik, de nem a meghatottságtól, hanem a nevetéstől.

Molnár Ferenc 1926-ban írta a Játék a kastélyban című színdarabját, abban az évben, amikor élete legnagyobb szerelmével, Darvas Lilivel elkezdték közös életüket, amely aztán több mint két évtizedig, az író haláláig tartott. A színdarab ötletét is egy furcsa véletlen adta: mikor Molnárt meglátogatta az ügynöke, felesége, Darvas Lili épp a korrepetitorával egy heves szerelmi jelenetet gyakorolt a másik szobában, amely áthallatszódott a papírvékony falon, és mindkét férfit zavarba hozta. Ebből az alaphelyzetből született aztán a színdarab, amelyet az író Darvas Lilinek írt, aki a múzsája is volt egyben, és mivel Molnár legjobb, önreflexióra építő darabjáról van szó, amely ráadásul a színdarabírás és a dramaturgia mesterségének legfontosabb kérdéseivel is foglalkozik, elmondhatjuk, hogy a művésznő – akit Makk Károly a Szerelem című filmjében idős korában ikonikus felvételekkel tett halhatatlanná – a legjobb múzsának bizonyult.

A Szegedi Nemzeti Színház előadásának érdekessége, hogy nagy hangsúlyt helyeznek az alkotók arra, hogy Molnár Ferenc mennyire tisztelte a női nemet. Bezerédi Zoltán rendezésében a színdarab végén ugyanis a színésznő megcsókolja Turait, aki megmenti a nő esküvőjét briliáns ötletével. És mintha mindezzel azt sugallnák az alkotók, hogy bele kell törődnie a férfitársadalomnak: egy nő az élete során sok férfit tud szeretni. Ugyanúgy szereti azt a középkorú férfit, aki nővé és színésznővé tette, mint azt a fiatal zeneszerzőt, aki el akarja őt venni feleségül, de azt a drámaírót is képes igazán szeretni, aki rá írja a női szerepeket, és hős lovagként a tisztességét is képes megvédeni.

Bezerédi Zoltán rendezése arról is sokat elmond, hogyan szeretnek a férfiak a különböző életszakaszaikban. Egy fiatalember vakon és lángoló szenvedéllyel, de igencsak fárasztóan szeret (Karusz Gergő végletekig szenvedélyes, de még nem túljátszott alakításában). Egy középkorú férfi hisztérikusan és önző módon szeret (ahogy ezt Borovics Tamás kétségtelen tehetséggel meg is jeleníti). Csak az időskori érett szerelem (Gömöri Krisztián meggyőző játékával) képes arra, hogy igazi tisztelettel szeresse a nőt, akivel aztán így könnyen alakít ki mély barátságot, amely a múlandó szerelemnél sokkal többet ér.

A Gömöri Krisztián által megformált Turait még véletlenül se kis köpcös legénynek látjuk, mert a színész képes elhitetni, hogy magasan környezete szellemi szintje fölött jár, ráadásul a szellemes és stílusos úriembert, Molnár Ferenc alteregóját is hitelesen alakítja. Ő az író optimista és érzékeny énje. Molnár pesszimista, ám igencsak férfias alteregóját, Gált Kárász Zénó kanyarítja megfelelően cinikusra faragott mondataival. Annie szerepében Menczel Andrea férfi szívet melengetően hozza azt az energikus és a színpadon hurrikánként végigtaroló nőt, akit Molnár Ferenc is maga mellett tudhatott Darvas Lili személyében. Poroszlay Kristóf a minden lében kanál kisember szerepében lubickol, míg Vicei Zsolt lakájra jól illik a polgári világ szakállas vicce, miszerint a komornyik komorságát jobb lenne vidámsággá varázsolni, ha mással nem, a pármai sonka mellett pár mai virslivel. 

Borovics Tamást pedig azért érdemes Almádyként kiemelni, mert színháztörténeti pillanat volt, amikor a végtelen hosszúságú francia személy- és helységnevekkel küzdött. Bezerédi Zoltán rendezővel tökélyre csiszolták a jelenetet. A szünetek és a tekintet, a testmozgás és a hanglejtés játéka révén nemcsak könnyeit törölgetve nevetett a közönség, de még azt is elmondhatjuk, hogy a hiú Molnár Ferenc is elégedett lenne a végeredménnyel. Jutalomjáték volt ez a kastélyban.

Borítókép: jelenet a színdarabból (Fotó: Szegedi Nemzeti Színház/Szabó Luca)