Molière legendás színműve, a Don Juan, avagy a kőszobor lakomája éppen egy évvel a Tartuffe bemutatója után készült el, 1665-ben. Bár eltelt háromszázötvennyolc év, a színdarab semmit nem vesztett az aktualitásából. Egyrészt azért, mert az egyik legjobban megírt Molière-színmű, másrészt azért, mert ami Molière korában még extrém viselkedésnek számított, az a modern ember létállapotává vált. Legalábbis Telihay Péter rendezése a Pécsi Nemzeti Színházban rávilágít arra, hogy az a viselkedési mód, amit Molière pellengérre állít a műben, vagyis a képmutatásra és a hazugságra épülő erkölcstelen élet, amihez mindig társul az élet problémáinak kettős mércével való megítélése, az erkölcsi értékek relativizálása egészen addig, míg a végén már nem marad semmi, amit tisztelni lehetne, az a modern ember viselkedési módjának napi rutinja.
Don Juan munka és küzdelem nélküli életet ígér a nőknek
A pécsi előadás első felvonásában még nem igazán Don Juan kerül pellengérre, sokkal inkább az összes nő, akivel találkozik. Arról van ugyanis szó, hogy azokat a nőket, akik a színen feltűnnek, nem azért tudja Don Juan – valljuk be: nagyon könnyen – elcsábítani, mert beleszeretnének a pocakos és már nem is olyan fiatal csábítóba, hanem azért, mert egy gazdagabb, szabadabb, könnyebb, munka és küzdelem nélküli életet ígér nekik. Éppen úgy, ahogy korunk temérdek reklámjában hallható és látható. Manapság, ha a modern ember problémával, küzdelemmel, bajjal találkozik, főleg, ha az a párkapcsolatában van, akkor azonnal menekülőre fogja. Mert azt hallja folyamatosan, hogy azé a világ, aki a napos oldalán él, ahol nincsenek problémák, van viszont temérdek kaland és vidámság, no meg persze sok pénz (az, hogy honnan, általában már a balladai homály által elfedett területhez tartozik). Vagyis azt szokta meg a modern ember, hogy van minden; ami meg nincs, azt meg majd jól megkapja.
A szélhámos színháznak fog fel minden pillanatot
Így van ez a nőkkel is, hogy meg lehet őket kapni, mármint a modern ember azt gondolja, hogy nincs az a család, amelyet ne lehetne szétrombolni, az már más kérdés, hogy végül szerencsétlen gyerekek és tönkretett életű, összetört szívű családapák kóvályognak a romok között.
Épp olyan viselkedési módja ez a modern embernek, mint ahogyan Don Juan se ismer semmiféle erkölcsöt, legalábbis ezt látjuk Köles Ferenc remek előadásában. Köles hitelesen adja elő, hogy ez a pokolfajzat még csak meg sem inog a női könnyek láttán, viszont színháznak fog fel minden pillanatot, ahol azt gondolja, hogy ő lesz a főszereplő, rá figyel mindenki, ő irányítja az eseményeket. A pécsi előadás Don Juanja hatalommániás, jól érzékelteti mindezt Sganarelle, a samesza, akit Urbán Tibor úgy kelt életre a színpadon, hogy minden porcikája utálja, gyűlöli az urát, ám fellázadni nem igazán mer ellene.
