A különleges hatású díszlet, a látvány, a szereplők sajátos mozgása, viselkedése, az elgondolkodtató monológok, az úr és szolgája közötti párbeszédek újra és újra megelevenednek a darab megtekintése után a néző gondolataiban, a katarzis utóhatásaként beugrik egy-egy kép, mondat, érzés.
Molière komédiája ihlette
Számos alkotó közül, akik az évszázadok során feldolgozták a vakmerő hódító történetét, Aleksandar Popovski Molière Don Juan, avagy a kővendég című komédiáját vitte színre. Molière olasz és francia szerzők előzménynek tekinthető színpadi játékai után írta meg művét, amelynek ősbemutatója 1665. február 15-én volt. A szolga, Sganarelle szerepét maga a szerző játszotta. Az istenhittel kapcsolatos kétségek, a cinikus megjegyzések és az egyházellenesség vádja miatt Molière többször is kénytelen volt változtatni az eredeti szövegen, végül szükség lett a király, XIV. Lajos pártfogására is. Aleksandar Popovski szerint a francia drámaíró szövege eszményi alap egy előadáshoz.
Molière komédiája tükröt mutatott saját korának, s eszerint Don Juan egyértelműen negatív hős, de ez a szöveg mégsem egysíkú, mert alapvető tulajdonsága az irónia, ami kifürkészhetetlenné teszi.
Összeköti a földet és az eget
A rendező úgy nyilatkozott, hogy számára Don Juan egy művész, aki összeköti az eget a földdel: minden szavával és gesztusával vertikálisan kommunikál. – Ennek az éggel való kapcsolattartásnak a vivőanyaga a szerelem. Don Juan olthatatlan vágya, ami egyik nőtől a másikig hajtja, abból fakad, hogy – amint ezt korunkban is gyakran tapasztaljuk – Don Juan folyamatosan az eget fürkészi a tekintetével, vagy mindig a túlvilágira tekint, de közben a földön borzasztó dolgokat művel – nyilatkozta korábban. A darab díszletének alapgondolatát is az határozta meg, hogy Don Juan mindig kapcsolatban van az éggel, ennek látványos kifejeződését láthatjuk a színpadon.
A vakmerő nőcsábász
Hogy Don Juan mint történelmi személy létezett-e, azt pontosan senki sem tudja, de a vakmerő nőcsábász hírében álló, a valláserkölccsel mit sem törődő spanyol nemesről már a középkorban is mesélhettek az emberek. Az Irodalmi Alakok Lexikonában azt írják, hogy teljes nevén Don Juan Tenorio szabados életű sevillai nemes úr volt, aki minden rendű és rangú nőnek elcsavarta a fejét, házasságot ígért vagy ténylegesen házasságot is kötött velük, de amint célját elérte, már odébb is állt.
Felszarvazott férjek, bosszúszomjas apák és fivérek jártak a nyomában, de ő minden helyzetből kivágta magát, mert a kéjvágyával szélhámosi tehetség és jó adag furfang társult. Nőhódító kalandjainak kényszerű cinkosa és gyakran kárvallottja volt az inasa, Sganarelle, csapodárságának pedig a sok női áldozata. Hősünk szerelmi ámokfutásának és életének egy kőszobor vetett véget. A történetének csírája egy középkori spanyol krónikában maradt fenn, amelyben egy zárdából megszöktetett szűz csábítóját a megsértett Ulloa család kriptájában érte el a bosszú.
Életstratégiája lett a képmutatás
Az előadásban szerepel Udvaros Dorottya, Szász Júlia és Berettyán Nándor is. Don Juant Bordás Roland alakítja, Sganarelle szerepében Rácz Józsefet láthatjuk. A hírhedt nőcsábász, Don Juan és inasa, Sganarelle az irodalomtörténet egyik ikonikus párosa. De kik ők egymásnak? Úr és szolgája, szabados életű nemes és az ő lelkiismerete, hódító és cinkosa? Döntsük el mi magunk a darab megtekintése után!
Bordás Roland így nyilatkozott korábban: „ A darab vége felé Don Juan mintha programot hirdetne: addig pusztán »ügyes hadicselként« alkalmazza a képmutatást, de innentől valóságos életstratégiát alapoz rá. Mint III. Richárd, aki azt mondja: »Úgy döntöttem, gazember leszek«, Don Juan is elhatározza, mostantól képmutató lesz. Azért rendkívül szomorú ez, mert Don Juan így indokolja döntését: »akinek esze van, az alkalmazkodik korának bűneihez«. Vagyis ő csak olyan romlott akar lenni, mint bárki más. Keserű ítélet.”
