Paolo Genovese Teljesen idegenek című műve, amely a Pécsi Nemzeti Színházban Bagó Bertalan rendezésében látható, azt a kérdést teszi fel, hogy megcsalásnak számít-e az, ha a virtuális térben teljesen idegenekkel flörtöl az ember. A válasz egyszerű: igen, megcsalás. Mert iszonyatosan fájdalmas tud lenni, amikor kiderül, hogy a párunk minden este figyelmének nagy részét arra fordítja, hogy megérkezik-e az a bizonyos erotikus fotó a mobiltelefonjára, de az se jobb, ha kétpercenként szívecskét küld zavart tekintettel valakinek. Ilyenkor az energiák már nem a párkapcsolaton belül áramlanak, hanem külső erők felé ömlenek. Ilyen esetekben – akárcsak a nem virtuális megcsalási ügyekben – hazudozás kezdődik, a másik fél figyelmének elterelése.
Azért kemény az ilyen kérdésfeltevés, mert eleinte ártatlannak tűnik a virtuális flört, pedig nem az.
Ha kiderül – és mindig minden nagyon hamar kiderül, főleg ebben a digitális világban –, akkor szertefoszlik a párkapcsolat összekötő szövete: a bizalom. Ha viszont egy férfi vagy egy nő elveszti a párja iránti bizalmat, akkor olyan mértékig meggyengül az elköteleződés, hogy az előbb vagy utóbb váláshoz vezet.
Paolo Genovese Teljesen idegenek című színdarabjából, amelyet először ő maga filmesített meg, huszonhárom remake készült, a magyar változat BÚÉK címen ismert. Ennyi feldolgozást talán még egyetlen kortárs színdarab sem élt meg.
A siker titka az, hogy egyrészt szellemesen tárja elénk, mennyire szánalmasan őrizzük titkainkat mobiltelefonunkban, másrészt az, hogy végre született egy történet, amely arra tanít, hogy ne flörtöljünk idegenekkel a világhálón még akkor sem, ha úgy érezzük, hogy nincs tétje, mert rámegy a párkapcsolatunk.
Jellemző, hogy minden feldolgozás egy kicsit máshova teszi a hangsúlyokat a színdarab befejezése során. A Pécsi Nemzeti Színház előadása nem jut el oda, ahova például a hazánkban is bemutatott német remake, amelynek címe Nyílt titkok (Bora Dagtekin) volt, hogy feloldja a feszültséget. Ott látjuk, hogy az egyik pár esetében van megbocsátás, de csak úgy, hogy szigorúan megszüntetik a virtuális világban lévő kapcsolataikat. Bagó Bertalan rendezésének viszont ennél szigorúbb a befejezése. Nála nem oldódnak fel a feszültségek, ami azt eredményezi, hogy a néző szinte saját bőrén érezi, mennyire nagy baj lesz ártatlannak tűnő csevegésekből.
A pécsi előadás hűen követi az eredeti történetet, amely arról szól, hogy három házaspár és egy férfi egy vacsora során úgy dönt, hogy megmutatják egymásnak az este folyamán beérkező üzeneteket, e-maileket, sms-eket, chateket. Ha telefonhívást kapnak, kihangosítják. Vonakodva, de mindenki belemegy a kegyetlen játékba, hogy bizonyítsa párja előtt, nincsenek titkai, majd a színdarab végére kiderül, hogy mindenki elbukik a próbán.
A pécsi előadás első húsz percében feleslegesen gyors a tempó, a néző úgy érzi, mintha mindenki sietne valahová, pedig ezek a mondatok valók arra, hogy megismerjük a szereplőket. Ám az is igaz, hogy később már minden színész nagyon jól megtalálja a ritmust, mire a dráma kibontakozik, mire minden mondatnak súlya lesz, addigra éppen megfelelő lesz a tempó.
Az előadás után sok néző felteszi magában a kérdést: mi a jobb egy párkapcsolatban, tudni vagy nem tudni? A Bagó Bertalan-féle válasz az, hogy tudni kell mindent, még akkor is, ha fájdalmas. Tudni kell, hogy hova szivárognak el a párkapcsolati energiák, ha vissza akarjuk a házasságba csatornázni. Mert csak akkor képes az ember a változtatásra, ha tudja, mi az, amin változtatni kell. Sokan korunk áldásának tartják az okostelefonokat, mert azt gondolják, mennyire könnyebb lett tőle az életünk. A pécsi előadás arra világít rá, hogy nem igazán áldás, sokkal inkább átok. Mert nagy a veszély, hogy a szebbnek gondolt virtuális világ miatt szétromboljuk a valódi, boldog családi életünket.
