Matthew Baker Egy nehéz nap Utópiában című kötetének novellái ugyan mind olyan félelmetes társadalmi megvalósulásokat írnak le, amelyeken óhatatlanul mi, magunk is elgondolkodtunk már, mégis a létezés olyan széles spektrumát fedik le, hogy kis túlzással azt is mondhatnánk, kaleidoszkópszerűen tulajdonképpen az egész életet megmutatják. A jövőben vagy a közeli jövőben – vagy éppenséggel a Matthew Baker által elképzelt párhuzamos jelenben – semmi jó nem vár az emberekre és az emberiségre. A teljesség igénye nélkül íme néhány novella szüzséje.
Társadalomkritika az Egy nehéz nap Utópiában
Az egyikben azt mutatja be, hogy rendeződik át a társadalom akkor, ha a gyermekeket rögtön megszületésük pillanatában elszakítják szüleiktől, és nevelőotthonokban nőnek fel, semmilyen kapcsolatot nem ápolva vér szerinti szüleikkel, akik így boldogan tobzódhatnak az élet élvezeteiben továbbra is, és akik közül főben járó bűnt, az egész nemzetet megrázó vétket követ el az az édesanya, aki valamilyen, a többi szereplő által felfogni sem bírt oknál fogva úgynevezett „szeretetet” érez a gyermeke iránt, és kilopja őt az egyik intézetből, amelyet követően országos hajsza indul ellene. A másikban egy olyan társadalmat ír le a szerző, amelyben az emberek hetvenéves korukban kivétel nélkül rituális öngyilkosságot követnek el, hogy ne jelentsenek sem fizikai, sem pedig lelki terhet a bolygó lakosságának, és mindezt olyan természetességgel, olyan magától értetődő bizonyossággal, hogy teljesen kifordul magából az egész világrend, amikor az egyik rozoga öregember nem hajlandó megölni magát – a családtagjai és a hivatalok is folyton a nyakára járnak és győzködik, hogy végezzen már magával („Feléled az erőforrásokat, szemetet termelsz, és a társadalom haszontalan tagja vagy. Ez így nem mehet tovább! Tizenegymilliárdan élünk a bolygón. A családtervezési törvény azért van, hogy megelőzzük a szárazságot, az éhínséget és az energiáért vívott háborút. Az időhúzással mindenkinek ártasz. Ártasz az én generációmnak, a gyerekeim nemzedékének és az ő gyerekeik nemzedékének is”), hiszen immár mit sem ér az élete, de ő továbbra sem hajlandó megtenni a végső lépést.
A harmadikban gyönyörű, izmos, gazdag, de üresfejű fiatalok – talán még az egész kötetben is kimagaslóan groteszk – világát mutatja be, akik minden lépésüket szponzorpénzből teszik meg („Simon kocsifeljárója fölött ragyognak a csillagok, a kapuja pedig kitárul, hogy beengedje a terepjárót. Egy csempével kirakott szökőkútban víz csobog. A fűzfáknak már csak a körvonalai látszanak. Simon kabrióját a Rolex® és a Chanel® szponzorálja. A házát a Facebook® és a Google®”, illetve: „Én három dologban hiszek az életben: a proteinben, a súlyemelésben és az igaz szerelemben”), életük minden pillanatát szponzorok által biztosított forrásokból élik, természetesen súlyos árat fizetve mindezért a szponzoráló cégeknek.
Megjelenik a mesterséges intelligencia is
De van szó itt értelmüket mesterséges intelligenciába feltöltő, testüket hátrahagyó emberekről, bűnözőkről, akiknek teljes múltját törlik a memóriájukból (és ezzel a személyiségüket is), majd így helyezik vissza eredeti életükbe, ahol kétségbeesetten próbálják kitalálni, mit követhettek el, csak nőkből álló társadalmakról (ez éppen a címadó szöveg), ahol a férfiakat állatként tartják fogva (egy „menazsériában”), és csak néha, afféle kellemes napiprogram-pontként mennek be hozzájuk kicsit üzekedni velük a nők, olyan világokról, ahol a birtoklás bűn, és olyan közmegvetés, sőt közutálat övezi a gazdagokat vagy egyáltalán a bármilyen földi javakkal bíró embereket, amelyekkel azok képtelenek megbirkózni, bármennyit jótékonykodnak is.
Ami a leginkább lenyűgöző a kötetben, az a teljes mértékű hitelesség: az olvasó néhány oldal után olyan otthonosan bele tud helyezkedni a megrajzolt rettenetes disztópiákba, hogy maga is meglepődik; a szerző a végletekig kidolgozta a részleteket, a leghihetetlenebb, legnehezebben elképzelhető apróságok is ott vannak a szövegben, és ettől a belehelyezkedési ponttól és potenciáltól kezdődően egyszerre hátborzongatóan valóságossá válik minden.
A szereplők teljesen szenvtelenül beszélnek a számunkra nem hogy megdöbbentő, de felfoghatatlanul brutális napi eseményekről, a törvényekről, hiszen nekik ez maga a valóság, és az olvasó rémülten (kapálózva és borzongva) veszi észre, hogy hirtelen… neki is az lesz.
A fülszövegben ez olvasható:
A könyvben található tizenhárom történet a szépirodalom, szatíra, disztópia és science fiction eszköztárával különböző Amerikákba nyújt betekintést,
és ez teljességgel igaz; hozzátenném még, hogy olyan végérvényesen és félelmetesen sodorja magával az olvasót, mint egy szökőár. Ez pedig óriási érdem egy irodalmi mű esetében. És bár a szerző „a hazámnak” ajánlja a könyvét, mindenkire érvényes történetek szólalnak meg benne. A humorról pedig („Stewartnak szokása olyan dolgokat mondani, amiket később megbán, ezért vált szokásává a válás is”) meg az intellektuális vonatkozásokról („Úgy bámuljuk az unokaöcsénket, mintha egy újradefiniált szó lenne”) még nem is beszéltünk.
Felkavaró, elgondolkodtató, nehéz és rendkívül – jó értelemben véve – hasznos olvasmány az Egy nehéz nap Utópiában című könyv; minden gondolkodó embertársamnak nagy szeretettel ajánlom figyelmébe.
Matthew Baker: Egy nehéz nap Utópiában. Fordítók: Ballai Mária, Benkő Ferenc, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Horváth Norbert, Huszár András, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Orosz Anna, Pék Zoltán, Sárpataki Ádám, Török Krisztina. Agave Kiadó, Budapest, 2021.
Borítókép: A könyv (Fotó: Agave)
