Claire-Louise Bennett Tó című könyve zavarba ejtő könyv. A fülszöveg szerint: „A Tó a magányos élet váratlan örömeiről, kikerülhetetlen buktatóiról és hétköznapi csodáiról szól egy Nyugat-Írországban élő nő perspektívájából. Vicces, sötét és nyugtalanító olvasmány elromlott rezsógombokról, fürdőkádban átélt viharokról, elképzelt bosszúkról és félelmekről, meg a tökéletes zabkásáról, amelyek egészen a szerelem örök nyelvéig vezetnek. Bennett megmutatja, hogyan lehet valakit úgy nem ismerni, hogy a monológját olvasva szinte beköltözünk a testébe és az agyába, mekkora mélységek rejlenek a legapróbb, legáltalánosabb dolgokban is…” És valóban, ez mind igaz, olvastunk számos minimalista igénnyel megírt, aprólékos regényt, könyvet, elbeszélésfüzért magunk is, de ezzel a kötettel néha mégiscsak nehéz mit kezdeni.
Végtelenül szeszélyesen csapong ugyanis az elbeszélő a témák között: éppen csak érintve bizonyosakat és hosszan részletezve másokat. Közben pedig folyamatosan megszólítja az olvasókat, vagy azokat, akiknek mesél, tehát tudatában van saját narrátori minőségének. A sztorikat mintha soha nem varrná el, ami ez lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy ő fejezze be a történeteket, ne adj’ Isten ő vonja le a „tanulságot”. Ugyanakkor néha meglepően aforizmatikus, jól értelemben véve szigorú, önreflexív és önkritikus, no meg lényegre törő egyik-másik megfogalmazásban, mindössze néhány rövid sorban: „Most dobtam ki a szemétbe a vacsorámat. Már készítés közben tudtam, mi lesz, ezért beleraktam mindent, amit soha többé nem akarok látni – ennyiből áll például a Kever-süt című fejezet.
Vagy itt egy másik:
A növényeim egész szépen fejlődtek, amikor meghívtak egy igen előkelő egyetemre, a víz túlpartján, hogy előadást tartsak egy olyan témáról, ami valóban érdekelt, ha nem is dicsérendő módon. Azt akarom mondani, hogy az érdeklődésem túl személyes volt, messze nem szigorúan akadémikus, tehát a választott megközelítési mód tűnhetett nosztalgikusnak, a nézőpontom akár naivnak, hiszen fittyet hánytam a szokásos kritikai keretrendszerre, amit amúgy sem értettem igazán, inkább meglehetős esetlegességgel csipegettem a teljes nyugati irodalomból, hogy alátámasszam az álláspontomat, amire már nem is emlékszem. Köze volt a szerelemhez.
Az olvasó folyamatosan azt érzi, miközben egyik aforizmától a másikig eljut, hogy valahogy illetéktelenül hatolt be ebbe a világba, kissé akarata ellenére tud meg olyasmiket, amire igazán nem is volt kíváncsi – a hasonló, erőteljesen személyes hangvételű könyvektől ebben is különbözik a Tó; mintha nem lenne tétje és kifutása a személyességnek, néhol kicsit öncélú, máskor meg enyhén unalmas. Visszatérve a cikk elején idézett mondatra, az is lehetséges, hogy jó a kódolás, de rossz a dekódolás.
Mégis időről időre felmerül a kérdés: mi a tétje ennek az egésznek?
Mert jó dolog a l’art pour l’art, de azért az olvasó már csak olyan, hogy szeret szabatosan gondolkodni a műről, és ehhez keresnie és találnia kell valamiféle vezérfonalat. Végül arra jutottam, hogy az egyedüllét anatómiája, az önreflexió, a csak magával, a saját benyomásainak rögzítésével való szinte kényszeres foglalkozás olyan szintre jut helyenként ebben a könyvben, ahonnan már csak egy lépés a téboly, s a téboly megmutatkozása. Ez nagyjából a könyv végére kristályosodott ki bennem, úgyhogy most újra el fogom olvasni, és ezt a nézőpontot választom hozzá. Kíváncsi leszek, működik-e.
A könyv a Magvető gondozásában jelent meg, és Lázár Júlia fordította.
Borítókép: Claire-Louise Bennett (Fotó: The Guardian/Patrik Bolger)
