– Az Ön nevéhez fűződik többek között egy, a konzervativizmus témájáról Cambridge-ben nemrég lezajlott, nemzetközi konferencia megszervezése. Ön ez alkalommal elsősorban Roger Scrutonról beszélt, arról, hogy ő kit tekintett saját művészetelméleti mesterének. Mi volt ennek a rendezvénynek az apropója?
– A júliusi konferencia előzménye egy sikeres, 2022-ben megrendezett budapesti disputa volt, mely szintén a brit intellektuális konzervativizmusról szólt. Akkor azt a kérdést jártuk körül, hogy a ma még ugyan kormányzó erőt képviselő Tory Párt egyre rosszabb helyzetének hátterében vajon nem az áll-e, hogy a szellemi hátország és a konkrét politika között nincs megértés. Különleges kihívás volt ezután magyarként Cambridge-be próbálni betörni, ami persze visszatérő vágy a magyar szellemi életben.
Jómagam annak idején egy évig vendéghallgató voltam az Oxfordi Egyetemen, és a doktori dolgozatomhoz kutatásokat végeztem Cambridge-ben is, így jól ismertem a terepet. Emellett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) részéről vendégprofesszorunk, Philipp Blond is kapcsolatot jelentett, aki meghatározó politikai kommentátor a brit jobboldalon, valamint Daniel Pitt, fiatal doktorandusz, aki korábban egy évig volt intézetünk, a Politika- és Államelméleti Kutatóintézet fiatal kutatója. Cambridge-ben a Churchill Archívum segítségével tudtuk megrendezni a július 6–7-i találkozót, angol és amerikai résztvevőkkel, elsődlegesen az NKE finanszírozásában. Célunk az volt, hogy a két ország hosszú történeti-alkotmányos hagyományaira építve beszélgessünk, vitázzunk. 47 fő vett részt a kétnapos konferencián, Londonból, Cambridge-ből is számos kutató és doktorandusz érkezett.
– Ez olyan kapcsolatépítő esemény volt, amely önnek személyesen is fontos, hiszen a viták iránti érdeklődése legújabb, számvetés jellegű kötetéből is kiderül. Ebben városépítészet-filozófiával is foglalkozik, illetve művészetelméleti kérdéseket tárgyal, valamint klasszikus festményeket elemez. Hogyan született meg legújabb munkája?
– Erő és gyöngédség című könyvem alapvetően esszékből áll, s ez a műfaj különösen fontos számomra. Költő is vagyok, de szaktudományos cikkeket is írok, s az esszé hidat képez ezek között. A magyar irodalomban ez egy régi hagyomány: Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László is ezt művelték, s az utóbbi azért is fontos, mert nála a képzőművészeti érdeklődés is tetten érhető, mondjuk a reneszánsz vagy a barokk nagy mesterei iránt. Korábban már a Vigilia folyóiratban közöltem ezek egy részét, egy-egy kép részletes vizsgálatát, s ezekben az írásokban a képleíráson keresztül – azaz a vizuális információt lefordítva nyelvi információra, az ekphraszisz műfajában – a festők világát-gondolkodásmódját szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz, azon túl, hogy a festészet műhelytitkai is érdekeltek. Az ELTE esztétika szakán végeztem, majd 25 éven át a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen esztétikát tanítottam, egy ideig a tanszék vezetőjeként is, a képzőművészet-esztétika kurzus sokszor az én feladatom volt ott.
– A határterületek vizsgálata ezek szerint nem áll öntől távol…
– Az Erő és gyöngédség-ben részben a késő reneszánsz és a barokk világában mozgó alkotókról írok: Caravaggio, Rembrandt, Vermeer művészetéről, illetve egy modernistát, Van Gogh-ot is érintem, az irgalmas szamaritánus motívuma miatt. Nemcsak az egyes mesterművek érdekelnek. Az is fontos számomra, hogy a művészet hogyan teremt közösséget. Ez köti össze a képzőművészeti és a városfilozófiai írásokat, akár az itáliai reneszánsz városállamokról, akár a magyar királyság városairól van szó. Budai születésűként a Buda-mitológia is fontos számomra. A kötet másik része így a városfilozófia köré fonódik. Ez egy újabb keletű, angol eredetű kifejezés, és azért áll közel hozzám, mert édesanyám építész, azaz urbanista volt. Egyik angol nyelvű kötetemben Az európai város politikai filozófiájában az antikvitástól a 20. századig tekintem át, hogy az európai városok milyen politikai elvek szerint szerveződnek, mi változik és mi őrződik meg bennük. Roger Scruton emellett az a filozófus, akivel régóta foglalkozom. Ő esztétaként politikai döntés-előkészítést vállalt, először írásban, majd a toryk alkotta kormány felkérésére a Building better, building beautiful bizottságban aktívan is. Ebben a testületben pedig olyan alapelvek meghatározásával foglalkozott, melyek a hatósági szabályozásban a város fejlődését a szépség irányába kívánták fordítani. Scruton szerint az otthonhoz való kötődés alapfeltétele ugyanis az esztétikai vonzerő. Ugyanez a közösség otthonélményére is érvényes, nemcsak az egyénére.
– Érdemes lehet felidézni, hogy Budapesten is hasonló, idealizált szempontból közelítették meg 1908-ban a Wekerle-telep kertvárosi kialakítását. A városi terekkel újabban Léon Krier építész-teoretikus is foglalkozott, akit ön is gyakran emleget Roger Scruton mellett.
– Igen, mert ezeknek a szerzőknek az a hipotézise, hogy a gyakorlati funkciók nem írhatják felül, hogy – Heidegger kifejezésével élve – a hajlékunkban elsősorban otthon érezzük magunkat. Hiszen a rómaiak óta tartja egyben a háztűz szentsége a családot, ezt a védelmet a városi közösség esetében a templom, a védőszent jelenléte szolgáltatta.
A 20. századi modernizmus ugyan sok hasznos dolgot hozott, de zárójelbe tette az emberi lét metafizikai dimenzióját, pedig szükségünk van az egyéni életünkön túlmutató értékekre is.
Művészet és politika Roger Scruton konzervatív filozófiájában című, nemrég megjelent angol nyelvű könyvemben azt próbálom megmutatni, hogy a konzervativizmus nem csak tiszta gyakorlati józan ész, hanem a politikai kultúra, ha tetszik, a civilizáltság kifejeződése a politikában. Tehát amikor politikával foglalkozom, a mögötte lévő kultúra érdekel, a kultúra mögött pedig felsejlik a vallás távlati képe is.
– Visszatérve az Erő és gyöngédség című kötetéhez, két beszélgetést is leközöl. Nemcsak a tudományterületek közötti beszélgetés érdekli, hanem az értékek relativizálódásának veszélye is. Mi lehet az oka, hogy nehezen jutunk egy-egy kérdésben konszenzusra? S mi a különbség e tekintetben a politika és a tudomány között?
– A tudomány fejlődésével az egyes tudományágak beásták magukat a saját területük kérdéskörébe, és kicsit elzárkóztak egymástól. A filozófia hidat kíván építeni, általános kíváncsisággal szemléli a világot, ezért tartottam fontosnak ebből a szempontból ezt a két beszélgetést is újraközölni. Diszciplinárisan különböző területeket képviselnek a megszólalók. Így beszélgetésük révén az esztétika, filozófia, irodalom és művészettörténet összekapcsolására törekedtem, ugyanakkor igyekeztem politikai nézőpontokat is ütköztetni. A politika és a szellem világa között épp az a különbség, hogy a szellem világában lehetőség van az ellentétek higgadt és érvelő megvitatására. A politika esetében a választók felhatalmazása számít, s Machiavelli óta tudjuk, hogy ott (a politikában) a cselekvés a végcél. A döntés képessége azért fontos, mert egy közösség életét a megszülető, illetve meg nem születő döntések határozzák meg, innen nézve pedig a politika a gyakorlati bölcsesség tudománya: elérni azt, ami még épp lehetséges és már épp megfelel a közösség érdekeinek.
– Ezek szerint a gyakorlat és elmélet egészséges arányú összekapcsolódását tartja követendőnek.
– Igen, mindezt a prudencia erényére vezetem vissza, ami a gyakorlati bölcsesség fogalma. Ez szembeállítandó a puszta kézműves mesterséggel, a technével és az elmélettel is. A prudenciára a politikusnak van szüksége, és működésmódja párhuzamba állítható az ízléssel, mely utóbbira azonban az esztétának és a művészeknek van szükségük. Engem ez a két erény és kitűnőség, a gyakorlati bölcsesség és az ízlés viszonya érdekel.
– Ön sok éve foglalkozik az angolszász kultúrával és politikával. Mit gondol, mit tanulhatunk meg az ő esztétikai gondolkodásukból?
– A 20. század második felében két meghatározó hagyományelvű gondolkodó érdekes az angol nyelvterületen: Michael Oakeshott és Roger Scruton. Mindketten azt mondják, hogy a politika a saját törvényszerűségei szerint működik ugyan, ám a kultúra határozza meg a politikát. Egy folyóként elképzelve ezeket, a kultúra közelebb fekszik a forráshoz, mint a politika. Európában a keresztény vallás határozza meg az alapokat, ebből nő ki a kultúránk, és a kultúránk fogja meghatározni a politikai lehetőségeinket. Ezt kell látnunk, ha kritikát fogalmazunk meg a politikáról.
A britek politikai elitje az egyetemi városokhoz kötődően nevelkedett, így megvan az a szellemi tekintély Cambridge és Oxford esetében, ami a közösség egészén belül meghatároz bizonyos szerepeket. Itthon a Kádár-rendszer idején egy rossz hagyomány határozta meg sokáig a viszonyt politika és értelmiség között, ezért a rendszerváltás után joggal szorult háttérbe az úgynevezett értelmiségi politika. Emiatt az olyan típusú összegző gondolkodók jelentőségére, mint mondjuk Németh László, Karácsony Sándor, Fülep Lajos, Hajnal István vagy Bibó István, most újból fel kell hívnunk a figyelmet.
A hagyományos európai gondolkodásban a politika és a kultúra külön szféra, nem keverendő a politika és a tudomány sem, viszont egymás nélkül nem tudnak létezni, egymástól kölcsönösen függenek.
A rendszerváltás után 33 évvel ezt kellene belátnunk.
– Terveznek-e további konferenciákat ezekben a szellem- és eszmetörténeti témákban?
– Az NKE Eötvös Kutatóközpontja azért jött létre, hogy a közszolgálatiság hagyományos és nagyon fontos oktatási keretein túl a közösségi élet tágasabb szellemi-intellektuális összefüggéseire is felhívja a figyelmet. Ősszel két vonatkozó konferenciánk lesz itthon, az első az anglofília történetét vizsgálja majd. Ennek kapcsán arra kértünk kutatókat, hogy a késő középkortól elindulva mutassanak be példákat a magyar és a brit kultúra közötti tudományos és kulturális kapcsolatról. Ez idehaza mindig fontos volt, mert a német és orosz elnyomó hatással szemben számunkra egy bizonyos alternatívát jelentett. A másik konferencia a Kereszténység és politika címet viseli majd, és középpontjában a tisztán pragmatikus politika és a metafizikai dimenziókat nyíltan tárgyaló politikai teológia összefüggéseinek feltárása áll majd.
Borítókép: Horkay Hörcher Ferenc (Fotó: Teknős Miklós)
