– Miért tartja fontosnak a FIA-kongresszus megrendezését?
– Rendszerint kétévente szervezzük meg a FIA-kongresszust, amely azért fontos, főként az oroszországi finnugor népeknek, mert általa megőrződhetett mind az írók, mind az irodalom közösségi érzése. A kölcsönös fordítások révén megismerkedhettünk a térségben szétszóródott rokon népek történelmével, életével, gondolkodásmódjával, a várakozásokkal és reményekkel. A három önálló állam, Észtország, Finnország és Magyarország kötelessége, hogy támogassa nyelvrokonait nyelvük és kultúrájuk megőrzésében, fejlesztésében, modernizálásában. Ezt a feladatot a FIA tagjai nagyon gyümölcsözően teljesítik 1989 óta, ekkor volt az első nagy összejövetelünk. Az eltelt évtizedekben minden finnugorok lakta területen száz meg száz kölcsönös fordítás jelent meg, különösen az észt, magyar és udmurt írók és műfordítók voltak termékenyek. Kongresszusainkon értékes előadások hangzottak el, amelyekben szó esett a saját irodalmakról, azok helyzetéről és problémáiról. Bizonyára az a leglényegesebb, hogy támogattuk és ösztönöztük egymást abban, hogy megőrizzük irodalmunkat, mint az anyanyelv és a saját kultúra megőrzésének lényeges tényezőjét. A jelenlegi háborús helyzet és az orosz hatóságok ellenállása miatt megakadt ez a gyümölcsöző tevékenység, de nem állt le teljesen. Az együttműködés lehetőségének és terveinek rendezése volt most a találkozónk célja.
Az észt irodalom magyar fordítása
– Ön 2015-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést vette át az észt és magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok ápolása, a finnugor nyelvű népek irodalmának kölcsönös megismertetése, valamint irodalmi életük nemzetközi rangra emelése érdekében kifejtett tevékenységéért. Több könyve is megjelent magyar fordításban. Melyek ezek?
– Könyveimet már a kongresszusainkat megelőzően is fordította Bereczki Gábor, Fehérvári Győző és a Kárpátalján élő Miklós Antonenko. A legtöbbet, összesen kilenc könyvet, a FIA fennállása alatt. Ezek regények, novellák, aforizmák, versek, miniatűrök. Az utóbbiakat Pusztay János fordította és adta ki. Decemberben jelenik meg a Nap Kiadónál Cseresznyeág című regényem, szintén Pusztay János fordításában. Az egyes könyveken túl több magyar folyóiratban jelentek meg elbeszéléseim és verseim, gyakran olyan fordítók jóvoltából, akiket személyesen nem ismerek. Egyébként műveimet több mint harminc nyelvre fordították le, de Magyarországon azt éreztem, hogy eleven visszhangra találtak.
– Mely finnugor népek irodalmát fordította?
– Finnugor nyelvekből mintegy ötven könyvet fordítottam, többségükben verseket, de prózát is, ezt éppen a FIA élénk tevékenységének éveiben. Magyar nyelvből Rab Zsuzsa, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és Pusztay János műveit fordítottam.
– Milyen ma az írók és az irodalom helyzete Észtországban?
– Az irodalom helyzete Észtországban soha nem volt olyan jó, mint manapság, éppen az irodalmi művek mennyisége és sokrétűsége miatt. Ennek a jelenségnek lényeges tényezője a Kulturkapital (Észtországban az NKA-nak felel meg) megléte, amely nagy mértékben segíti a könyvek kiadását. Persze, az irodalom elveszítette a többé vagy kevésbé rejtett szellemi és kulturális ellenállás-funkcióját, ami megvolt a megszállás (a szovjet korszak) idején. Akkoriban minden észt nyelvű irodalmi szöveg közvetve szovjetellenes fellépés is volt. Ennek a funkciónak az eltűnése elkerülhetetlen. Az új, felszabadult Észtország körülményei közt mégis kialakultak a protest-helyek, de olyan széles és egységes szociális funkciót nem is akartak elérni. Hogy mi mellett állunk ki, látható az irodalomból, de a szkeptikus természetű észtek soha nem is voltak dicshimnuszokat éneklő emberek. Vannak természetesen gondok is, mindenekelőtt az angol nyelv támadása. Míg az orosz nyelv támadásával szemben a megszállás idején általános szellemi ellenállás bontakozott ki, az angol nyelvet önként fogadjuk el és vesszük át, ami sokkal veszélyesebb. Természetesen zavaró a pénz hatalma és a túlzott szociális rétegződés, a természetvédelmi gondok és az anyanyelvű kultúra számos vesztesége. Az irodalmat és az anyanyelvet mindig meg akarták és tudták őrizni az észtek, jobban, mint az élet más területeit. A leglényegesebb szerintem az, hogy az oktatásban ne tegyenek semmilyen engedményt.
