A rendkívül pontos, lényegretörő és szinte már-már axiomatikus, idén márciusban kelt előszava nagyon pontosan előrevetíti, hogy miről fog szólni Pusztay János legújabb, közel ötszáz oldalas, hihetetlenül komplex és adatgazdag tanulmánykötete, de annyira, hogy az előszó meg az első nagyfejezet után szinte „csak” pár száz oldalnyi példatár következik – de annak érdemeiről később és közben.
Előbb lássunk néhány fontos passzust az előszóból: „Sokan, de talán nem eleget beszélnek a nyelvek – és velük együtt a kultúrák – eltűnéséről, annak várható következményeiről, s esetleges megmentésük lehetőségeiről. Időnként megjelennek jóslatok a világ nyelvi változásáról.
Optimista becslések szerint századunk végére a nyelvek fele fog eltűnni vagy erősen veszélyeztetett állapotba kerülni, pesszimista, de valószínűleg realista számítások szerint akár a 80-90%-uk is eltűnhet vagy kerülhet erősen veszélyeztetett állapotba.
A jelen könyvben egy – a világ nagy nyelvcsaládjaihoz képest kicsinek mondható – nyelvcsalád, a magyar nyelvet is magába foglaló uráli (finnugor) nyelvcsalád helyzetének változásán keresztül mutatjuk be a nyelvek ún. kihalásának folyamatát, ami, természetesen, nem kihalás, hiszen a nyelv nem hal ki vagy meg úgy, mint egy élőlény, hanem a nyelvet beszélő közösség tér át különböző – egyéni vagy társadalmi – okoknál fogva egy másik, magasabb presztízsű nyelvre. Látni fogjuk, hogy nyelvcsaládunk nyelveinek zömét, az Oroszországban beszélt finnugor és szamojéd nyelveket veszélyezteti legsúlyosabban a megszűnés, a nyelvről való lemondás, a nyelv feladása. Ez tükröződik az egyre romló demográfiai adatokban és az anyanyelvvállalás visszaszorulásában is. Esetünkben létszámának csökkenése nem csupán természetes okokkal magyarázható, hanem identitásváltással is.”
De mire a kedves olvasó némileg önző módon megnyugodna, hogy legalább az ő nyelve biztonságban van, a következőket olvashatja: „A három önálló államisággal rendelkező finnugor nyelvű nép, az észt, a finn és a magyar nyelvi és/vagy demográfiai helyzete sem rózsás, bár mindegyiké más-más okból. […] Persze, s a könyvben ezt is hangsúlyozom, akarata ellenére senkit sem lehet megmenteni, azaz szükség van az érintettek közreműködésére. Ennek érdekében jelentős tudaterősítő intézkedésekre van szükség.”
Volt szerencsém részt venni a könyv bemutatóján is, korábban már írtam Pusztay János más műnemben született könyveiről, és nem győzök csodálkozni, hogy lehet valakinek ekkora rálátása a dolgokra, és különösen ennyi ideje és módja, hogy mindezt élvezetesen, de mégis szikár tudományossággal megírja.
Ugyanis a Fakuló nyelvi tarkaság címet viselő első fejezettől kezdve olyan magas minőségű, szinte felfoghatatlan mennyiségű adat zúdul az olvasóra, amely első ránézésre ugyan kissé ijesztő, de a szerző magabiztos iránymutatásának hála, amellyel könnyedén jelöli ki a tájékozódási pontokat, a szürke táblázatok is élettel (igaz, meglehetősen szomorú képet mutató élettel) telnek meg.
De előtte még néhány sokkoló vagy csak (óvatosan írom le a szót, mert elég trehány ahhoz képest, amit a könyvben lehet olvasni) „érdekes” adat: „szakértők szerint a világon a legtöbb nyelvet, mintegy 12 ezret 10-15 ezer évvel ezelőtt beszélték, manapság ennek a felét. A nyelvek eltűnése a gyarmatosítás korától kezdődően gyorsult fel, azaz nem kell újabb tizenötezer évet várni arra, hogy a nyelvek zöme eltűnjön. […] Végső soron csak 3-600 nem veszélyeztetett nyelv fog fennmaradni, amelyeket a szülők továbbadnak a gyermekeiknek. Ezek azok a nyelvek, amelyeket legalább egymillióan beszélnek, esetleg néhány kisebb nyelv. A legpesszimistább jóslatok szerint csupán az a 40-50 nyelv marad meg, amelyekre – szimbolikusan szólva, s még akkor, amikor a Nokia piacvezető volt – a Microsoft szoftvere és a Nokia telefonmenük le vannak fordítva.” Vagy más szavakkal szólva (a szerző maga is Pomozi Pétert idézi):
A legborúlátóbb, ám nem feltétlen irreális előrejelzések szerint 2100-ra csak azok a nyelvek maradnak meg a kíméletlen globális harcban, amelyek önálló államisággal, teljes értékű, állandóan fejlesztett standardváltozattal és folyamatosan naprakész informatikai támogatással rendelkeznek. Jelenleg szűk ötven ezen nyelvek száma a Földön…
A veszély tehát nagy, még ha a tudósok próbálnak is eufemizálni, hiszen „a nyelvcserével történő nyelvfeladás [ami a nyelvhalál kevésbé riasztó elnevezése] következménye a nemzeti identitásváltás, más szóval a teljes asszimiláció.” Ezt pedig nem szabad engedni, noha: „van olyan liberális felfogás, amely szerint hagyni kell érvényesülni a piaci elvet, azaz ha egy közösség úgy gondolja, hogy nem kell nekik az ősök nyelve, akkor ebbe a folyamatba nem kell beavatkozni. Ha végiggondoljuk ezt a filozófiát, akkor a világ nyelveinek nagy része fölött mondják ki a halálos ítéletet.” Majd számtalan példát olvashatunk, ahogy például – különösen a svédek – az angolt akarják előnyben részesíteni saját nyelvükkel szemben, akár a tudományos diskurzusok szintjén is.
Egyszerűen nincs elég terjedelem felidézni, mi mindenről szól a könyv (csak néhány cím mutatóba: Holtak feltámasztása, tetszhalottak újraélesztése; Hivatalos nyelv, nemzeti nyelv, államnyelv, kisebbségi nyelv – fogalmi tisztázások; A nyelvek sorsát befolyásoló tényezők – A politikától részben függő feltételek; Demográfia, Diaszpóra [tudták például önök, hogy 2016-os adatok szerint két és félmillió fő él diaszpórában, közülük több mint másfél millió az Egyesült Államokban és Kanadában?]; és végül a remény valamiféle sugarát jelző Írott malaszt, illetve Pesszimista happy end című fejezetek), viszont az látszik, hogy a baj nagy – a szerző ismét részben Pomozi Zoltánt idézi:
»A magyar nyelvi kommunikáció színvonala az utóbbi tíz-tizenöt évben jelentősen visszaesett, a magánszférától a hivatalin keresztül a média és a politikum nyelvhasználatáig.« Ebből gazdasági károk is keletkeznek, mert például a jogszabályok, szerződések érthetetlen vagy egyértelműen nem értelmezhető voltából keletkező jogviták és/vagy törvényszegések megszaporodásának anyagi vonzata is van.
Felelősségteljes és emberséges tudóshoz méltó módon azonban Pusztay János nem hagy magunkra a kételyeinkkel: könyvének utolsó részében a lehetséges cselekvési terveket és menekülési útvonalakat is felrajzolja, és némileg reménykeltő szavakkal fejezi be nagyszabású munkáját:
„A jövő nyelvfejlődési folyamatait, a világ nyelvi képét a globalizáció, a soknyelvű államok asszimilációs politikája határozza meg, aminek következménye a kis lélekszámú közösségek egyre gyorsabb eltűnése, az anyanyelvről és az ahhoz kapcsolódó kultúráról való lemondás. A következmények felmérhetetlenek, de ez a veszély még nem jutott el a döntéshozók tudatáig. Elkötelezettségünk reménytelennek látszik, azonban mégis dolgoznunk kell abban a reményben, hogy a kedvezőtlen folyamatokat legalább le tudjuk lassítani, abban bízva, hogy aki időt nyer, talán életet is nyerhet.”
Pusztay János: Egy nyelvcsalád tündöklése és…? Nap Kiadó, Budapest, 2023.
Borítókép: Pusztay János (Forrás: Szombathelypont.hu)
