– Ez lesz a darab huszonkilencedik külföldi bemutatója – árulta el a szerző, s azt is: Romániában ezt megelőzően három színház műsorán szerepelt román nyelven.
– Erdélyi magyar színházak is játszották, de azokat nem sorolom a külföldiek közé – fűzte hozzá az író-rendező, akinek ezt a művét sok nyelvre lefordították, így angolra, spanyolra, franciára, németre, oroszra, szerbre, horvátra, portugálra, bolgárra, macedónra, albánra, norvégre, héberre, sőt hindura is.
– Szerencsém volt a fordításokkal, szinte kivétel nélkül színházi ember nyúlt a szöveghez, ami nagyban segíti a színpadra vitelt – jegyezte meg Pozsgai Zsolt, akitől az iránt érdeklődtem: vajon váratlanul szokták-e keresni külföldről, hogy szívesen műsorra tűznék a Liselottét.
– Négy út lehetséges: vagy váratlanul, vagy egy kanadai színpadi ügynökség ajánlja a színházaknak szerteszét a világban – válaszolta. – Olyan is előfordul, hogy más külföldi filmes munkám kapcsán, esetleg valamilyen nemzetközi fesztiválon akadok össze olyan színészekkel, akiknek jó szívvel ajánlhatom. A negyedik, hogy nem vagy csak utólag értesülök a bemutatóról. Véletlenül ráakadok az interneten.
Ily módon derült ki, hogy például Zürichben sokáig játszották a színművét. Macedóniában váratlanul jelent meg a premieren, a Stip nevű város színházában, ők sem keresték meg előtte.
– Ennek ellenére nagy volt az öröm, és azóta is együtt dolgozunk, más drámámat már szintén színre vitték.
– Mi lehet a titka a műnek, ami miatt ennyire népszerű világszerte? – érdeklődtem a szerzőtől.
– Mert nagymértékben épít a tehetséges színész eszköztárára. A hét jelenetben nagyon sok oldalukról megmutatkozhatnak a színészek. És mert olyan problémákkal foglalkozik, amelyek nem magyarspecifikusak, ismertek minden nő és férfi életében, akárhol is éljen. Az „elmagányosodás” szinte egyet jelent az „elsivatagosodással”. Mindkettő szörnyű, és mindkettőnek társadalmi oka és következménye van – magyarázta Pozsgai Zsolt, hozzáfűzve: a magány vagy a férfi- és a női szerep lassú egybemosódása sok esetben szül tragikus és komikus élethelyzeteket, mint a drámában.
– A magány iszonyatos valami. Menekülni kell előle, de sokszor nincs hová. És ez a probléma húsba vágó módon jelenik meg akár Tel-Avivban, akár Svájcban vagy Vancouverben. Egész életemet meghatározza a nők iránti szeretet, a nőiség szolgálata. Azt mondják, ez egy „női darab”. Igaz ugyan, hogy a hét férfiszerepet egy színész játssza, ami alkalmas a színészi tűzijátékra – de ez olyan, mint egyes hím madarak elképesztő produkciója a nőstény előtt, aki ezeket türelmesen szokta nézni. Parádézik a férfi. De ez a parádé a nőért van – fejtette ki a drámaíró, aki a próbafolyamatot megelőzően nem ismerte a galați társulatot.
– Annyit tudtam, hogy egy nagyváros nemzetközi szinten is jelentős színháza. És örömmel fedeztem fel a repertoárban, hogy más magyar író, például Székely Csaba műve is jelen van – adott hangot elégedettségének az alkotó, megjegyezve: Szófiában, ahol rendezhette a Liselottét, játszották Görgey, Spiró, Egressy műveit.
A román színjátszás nagyban eltér a hazaitól, egyszerűen fogalmazva: nem szövegcentrikus. E világszinten elismert stílus nyilván megjelenik Pozsgai Zsolt művének színrevitelében is.
– A Liselotte és a május egyik legjobb előadása Bukarestben volt, az ismert színésznő, Raluca Aprodu főszereplésével. A belváros közepén, magánszínházban, ahol csak addig játszhatták, amíg nyereséget termelt. Hat évig ment. Páratlan széria. Most azonban Galațiban valami egészen érdekes megvalósítás történik: a rendező három különböző előadást rendez ugyanazzal a szöveggel. A színház hat színésze három párost alkot, így három bemutató lesz egymás után. Vasiliu Catalin úgy gondolta, érdekes, ha különböző színészszemélyiségek elővezetésében láthatja a közönség a művet. Ha akarja, csak az egyiket nézi meg, ha akarja, mind a hármat. Mert a színészek személyisége egy szöveggel is különböző élményt ígér. Itthon és külföldön tizenegy esetben rendeztem magam a drámát, ugyanez a kíváncsiság hajtott: hogyan működik eltérő személyiségekkel ugyanaz az anyag. És minden előadás más lett, az alkotói öröm azonban ugyanaz maradt – sommázta Pozsgai Zsolt.
