A hatvanesztendős Hungaria hullámzó életútja

Barázdák között címmel látott napvilágot Majnik László sorozatának harmadik kötete, amely a meglehetősen hullámzó életutat bejárt, majdnem hatvanesztendős Hungaria együttesről szól. A szerző a korábban megjelent Illéshez, illetve Omegához hasonlóan ezúttal is aprólékos műgonddal, szakmai alapossággal veti bele magát a zenekar történetébe, valamint kiadványainak elemzésébe.

Hungária. Eredeti szóhasználatban, amúgy félig angolosan: Hungaria. (A továbbiakban maradjunk az ékezet nélküli formulánál). Ha hozzátesszük, hogy zenekar, vagy lánykori nevén – ahogyan a hatvanas-hetvenes években nevezték a formációkat – együttes, az átlag zenerajongónak azonnal a rock and roll ugrik be. Vagyis matematikai képletben a Hungaria = magyar rock and roll. Ami nagyjából stimmel, ám ettől azért többről van szó.

Visszanyúlva a hatvanas évek eleji kezdetekhez, amikor néhány Szent István parki tini srác (korabeli kifejezéssel élve jampec, vagy jampi) csoportba verődve múlatja az időt, a foci mellett ugyan mi másról is értekezhetnének, mint a Radio Luxembourg-ön hallható aktuális nyugati zenéről, no meg a kiscsajokról. És persze saját zenekar alapításáról. Amellyel, álmokat szövögetve, talán eljuthatnak a televíziós Ki Mit Tud-vetélkedőig, majd még merészebb álmaikban egészen az országos ismertségig. Hogy mindez megvalósult, az Fenyő Miklósnak, mint vezéregyéniségnek, valamint lelkes, kitartó barátainak, zenésztársainak köszönhető, akik nem ismerik a lehetetlent. Hogy aztán a Sztár nevezetű amatőr együttesből kinőve a Helikonon, illetve Syconoron keresztül eljussanak a végkifejletig, azaz a Hungariáig, s vele a ’68-as Ki Mit Tud-ig. Még azután a táncdalfesztiválokig.

A rock and roll, mint zenei kifejezési forma, stílusirányzat (amelyet Fenyő „csempészett” haza a messzi USA-ból, ahová még kamasz fiúként szüleivel vette a Sors) persze már akkoriban is ott bujkált a fiatal beatzenekar korai produktumaiban, lásd: Csavard fel a szőnyeget, Koncert a Marson, Hej rolli, rolli, és még sorolhatnánk. Ám a „nagy durranásig” a zenei szamárlétra végigkapaszkodására ítéltettek. Mondjuk, nem árt, ha azt a bizonyos lajtorját fokonként mássza meg az arra vállalkozó, és nem hidraulikus lift repíti szinte azonnal a csúcsra… Hisz’ teher alatt nő a pálma. Arra a bizonyos pálmára, vagy inkább a színpadi díszletként szolgáló pálmafákra azonban az 1980-as áttörésig, valamint a ’81-es táncdalfesztiválig (Limbo hintó) kellett várakoznia a Hungariának. Persze a szükséges, vagy épp fájdalmas tagcserékkel, stílusváltásokkal és a vele járó emberi-zenei megpróbáltatásokkal tarkítva. Ma már viszonylag kevesen emlékeznek arra, hogy a Fenyő-Barta Tamás-Sipos Péter-Csomós Péter-Tóth József-féle felállás két nagyszerű lemezalbumot eredményezett, amelyen a gitáralapú rock és a rhythm and blues jegyei mellett nyomokban már megjelenik saját kreálmányuk, a rolli-rock. Annak ellenére, hogy a banda az akkor friss, keményvonalas zenei irányzatban nem futhatta ki magát, ebben is maradandót alkotott. Olyannyira, hogy a fenti összeállítású formáció pályafutásának első csúcspontjaként vonult be a rocktörténelembe. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a zenekar igazi, átütő sikerét 1980 és ’82 között az „új” (értsd, hazánkban addig sosemvolt) zenei stílus, a rock and roll hazai megteremtése hozta el, divattrendet, sőt egyfajta életérzést teremtve. A titokról Majnik lényegre törően lebbenti fel a fátylat: „A Hungaria úgy nosztalgiázott, hogy azt a lehető legdivatosabb rockkal fejelte meg”.

A Hungaria együttes 1968-ban

Az amatőr szárnypróbálgató időket is beszámítva, egy 1962 (!) óta létező formációról, a karakterek szorításában itt és most nehéz adekvát élettörténetet írni. Megtette viszont Majnik László zenész, zenei szakíró, illetve kutató, több mint kétszázhatvan oldalon a legapróbb információmorzsákra is kiterjedő figyelemmel, alapos szakmai felkészültséggel. Az Illéssel kezdődő, majd az Omegával folytatódó Barázdák között címet viselő sorozatának harmadik kötetében ezúttal a Hungaria egyetemes történetét veszi górcső alá – mint eddig is, hanglemezeik tükrében. Amelybe éppúgy beletartoznak a „Saját hangja, vigye haza” egykori Lenin körúti stúdióban önerőből készített, hivatalosan ki nem adott ritkaságok, mint a közrádió archívumában megbúvó értékes koncertfelvételek. Koncepciója szerint a zenekar hullámvölgyekkel tarkított pályafutásának ismertetése mintha csupán „ürügyként” szolgálna a fő csapást jelentő – forrásmegjelöléssel, valamint lábjegyzetekkel sűrűn ellátott – lemez-, illetve zeneanyag ismertetéshez, kritikájához. Nem maradhat ki az annak idején (hazánkban) kevés szót kapott The Beatles tribute-korszak, vagy a „nagy” Hungariát (Fenyő-Dolly-Kékes Zoltán-Szikora Róbert-Fekete Gyula-Novai Gábor) követő, kérészéletű rockabilly formáció, de a zenekar pályafutását lezáró, Fenyő habitusától oly távol eső, kényszerűségből vállalt Modern Hungaria- időszak sem. Fiatal kora ellenére a szerző szinte tapintható maximális tisztelettel, a műfaj iránt elkötelezett zenei alázattal áll nem csupán a Hungaria, de a Nagy Generáció zenéjéhez is.

A Hungaria 1973-ban az Újszegedi Szabadtéri Színpadon
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Ami a szakmaiságot illeti, az első két kötethez hasonlóan most is ránk dőlnek a szerzőtől megszokott dúrok, mollok, kis-és nagy tercek, tonikák és kvintek – laikusként csak győzzük kapkodni a fejünket. Ezzel együtt a zeneelméleti elemeket igyekszik némileg határok közé szorítani. Az eligazodást korabeli plakátok, illetve rendkívül gazdag fotóanyag segíti; kár, hogy az útmutatók a képaláírást mellőzve – némi kényelmetlenséget okozva – a könyv végén, felsorolásszerűen kapnak helyet.

Fenyõ Miklós a budapesti Hajógyári-szigeten, 2012-ben
Fotó: MTI Fotó: Mohai Balázs

A kötet messze túlmutat egy meglehetősen hányatott sorsú, a szakma és a közönség egy része által időnként lesajnált, máskor egekig magasztalt zenekar pályafutásának rekonstruálásán, illetve kiadványainak kritikáján. Mintegy mellékesen szembesülünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kulturális viszonyaival, annak visszásságaival, nem utolsó sorban fény derül a sokat emlegetett, és sokak által méltán nem kedvelt Erdős Péter hanglemezgyári mindenható, illetve Fenyő Miklós nem éppen felhőtlen kapcsolatára. És persze annak messze nyúló következményeire. Mindezek ellenére a magát minden helyzetben feltaláló Hungaria nem süllyedt el, köszönhetően a zenekarvezető, valamint a mindenkori tagság állhatatosságának, kitartásának, a zenében való hitének. És nem utolsó sorban közönségének, amely a koncerteken a „Ria-Ria, Hungária!” ütemes skandálásával erősítette kedvencét. Mert – miként a szerző záró mondata szól – „Fenyő Miklós dalait sem fújta el a szél”.

Majnik László: Barázdák között 3. – A Hungaria együttes története hanglemezeik tükrében. Szerzői kiadás, 2020.