Amikor megnézi az ember Kósa Ferenc 1967-es Tízezer nap című filmjét – amely ha nem is konkrétan tízezer napot mutat be, de a történet egy emberöltőt ölel át –, először arra gondol, hogy a puszta túlélésért való küzdelemről szól ez a film. Pedig ez nem igaz, csak a drámai pillanatok mindig jobban megmaradnak az emlékezetünkben, mint a boldog, harmonikus jelenetek. Ha viszont jobban belegondolunk, vagy vesszük a fáradságot, és többször is megnézzük a Tízezer napot, amely egyébként a magyar és az egyetemes filmtörténet egyik állócsillaga, akkor világossá válik, hogy ez a film nemcsak a parasztságról, a magyarokról, a magyar történelemről szól, hanem magáról az emberi létről is.
Az emberi lét pedig ilyen. Mert egyrészt vannak a felemelő, harmonikus és boldog pillanatok, másrészt vannak az iszonyatosan nehéz, kétségbeejtő és reménytelen küzdelmek. Sokszor úgy érzi az ember, hogy ez utóbbiból van több, pedig valószínűleg ez sem igaz. Csak a boldog pillanatokat gyorsabban elfeledjük, a nehézségek, megaláztatások, a kétségbeejtően reménytelen küzdelmek viszont mély sebeket képesek hagyni a lelkünkben, sokszor életre szóló nyomokat.
Még a világjárvány kitörése előtti mai kor azt sulykolta, hogy tudunk olyan világot teremteni, amely csak boldog pillanatokból áll. Nem kell mást tenni, csak fogyasztani, fogyasztani, fogyasztani, mert a javak vásárlása és birtoklása boldoggá tesz. A kacatok. Most, hogy egy időre nem nyitnak ki a kacatok boltjai, a mértéktelen fogyasztás helyett újra kénytelen a bezártság okán komolyan egymásra figyelni a család, arra is van idő, hogy mindenki megnézze ezt az alkotást, mert fent van a neten, a Filmarchív.hu honlapon, az alapfilmek között.
A forgatókönyvírók – Kósa Ferenc mellett Csoóri Sándor és Gyöngyössy Imre – olyan időszakot mutatnak be alkotásukban, amelyben még érződik a világválság, tart a II. világháború, megszállják hazánkat az oroszok, elvesz mindent a kommunizmus, leverik az 1956-os forradalmat, majd jön a Kádár-korszak, a bosszú időszaka és az azt követő időtlen reménytelenség érzése. Kósa Ferenc megfogalmazása szerint a Bartók- és Kodály-módszert fordították filmnyelvre. Vagyis az volt az alkotói módszer, hogy egyéni történeteket gyűjtöttek a felsorolt időszakokból, azt is firtatva, hogyan látták az emberek önmagukat benne. Ehhez jöttek a saját tapasztalatok, és kidolgozták a Széles család történetét, amelyen keresztül egy emberöltőnyi ideig ábrázolták a magyar parasztság sorsát.
A Széles család viszontagságain keresztül egy emberöltőn át ábrázolták a hazai parasztság sorsát
Fotó: Filmarchív
A filmnek két főszereplője van: Széles István, akit Molnár Tibor alakít maníroktól mentes természetességgel, és Bánó Fülöp, akit Koltai János játszik, és remeklése révén nem válik hiteltelenné a sok okoskodás, amelyet a film alatt el kell mondania. Koltai ugyanis hithű kommunistát alakít, ő az úgynevezett modern gondolkodású ember, aki el akarja törölni a múltat, vagyis a hagyományokat, a magántulajdont – ahogy mondja – múzeumba tenné, míg Molnár megmarad a józan paraszti észnél, a hagyományoknál, és megmaradna a földjénél is, bár ebben a tízezer napban ez egyre inkább reménytelen küzdelemnek tűnik.
A dramaturgiai csavar az az alkotásban, hogy ők ketten barátok. A modern és a hagyományos gondolkodású ember, a tézis és az antitézis. Mivel a barátságuknak van fejlődő története, a film megvalósít egyfajta szintézist. Ez abban is megnyilvánul, hogy bár kemény drámai pillanatoknak lehetnek szemtanúi a nézők, de azt is el kell mondani, hogy sok helyütt jellemző a filmre a derű is. Mindig ott van a bajban a napsütötte oldal, néha csak jelzésértékűen, de ott van. A kettő együtt adja ki a sorsot.
Mind a filmformanyelvi megoldások, mind az elhangzó bölcseletek arról szólnak, hogy az alkotói szándék nemcsak az volt, hogy az egyén történetét mutassák be, hanem az is, hogy egyetemessé tegyék a mondanivalót. A tanyasi világban a parasztság története ebben a tízezer napban nemcsak arról szól tehát, hogy az egyén szándékának hogyan tesz folyamatosan keresztbe a történelem, amellyel ráadásul eszköztelenül áll szemben a kisember, hanem arról is, hogy az emberi létezés mennyire kiszolgáltatott a külső erőknek.
Az operatőr Sára Sándor volt, aki gyakran hosszú snittekben, vágás nélküli kocsizó kameramozgással pásztázza a terepet, és ezzel azt az érzést kelti a nézőben, hogy az egyén története túlmutat önmagán, valamiféle nagy egész része, egyetemes. A félközeli és közeli beállításokban mutatott emberi tekintetekből pedig nemcsak az egyéni érzések, az éppen aktuális problémák tükröződését láthatjuk, hanem az esetek döntő többségében szavak nélkül kiolvasható belőlük az emberi lét magányossága is. Ez történelmi helyzetektől független létállapot, amelyet a nők aktív jelenléte, szerető közelsége próbál enyhíteni.
Ez a tízezer nap egy olyan világot ábrázol, ahol a hitet, a vallást háttérbe szorítja a történelem. Így viszont marad a magány, a létbe kitaszítottság bizonytalansága, a szorongás és a félelem. Van fény is: a gyerekek nemzedéke, akik tízezer nap alatt felnőnek. A film végén ifj. Széles István gondolatait halljuk Kozák András alakításában, amint levelét fogalmazza édesapjának. A múltat megértő, hagyománytisztelő, tiszta szavakat hallunk, miközben a fiú megérkezik a tengerhez. A tenger viszont, bár a filmben ebből volt a legkevesebb, a szabadság szimbóluma. „Holnap újra írok” – zárja sorait a fiú gondolatban, de tudjuk jól, hogy a holnap már egy új történet, újabb tízezer nap kezdete lesz.
