A megcsonkított Omega-lemez  

A Nem tudom a neved az Omega hatodik nagylemeze, amelyet az együttes már 1974 végén elkészített, de csak 1975-ben jelenhetett meg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat gondozásában. Bizonyos szempontból ez az együttes hard rock korszakának a csúcsa, noha már megjelentek a későbbi Timerobber (Időrabló) című lemezre jellemző jegyek, egyebek mellett a Mozgó világ című számukban, amelyben a progresszívebb motívumok is megmutatkoztak. Mindeközben Erdős Péter azon volt, hogy egy kicsit megfricskázza őket. Sikerült is: egy számot le kellett hagyni a lemezről, és a lemezborító sem olyan lett, amilyet a fiúk megálmodtak maguknak.

Az Omega hatodik lemezének már a borítója is kalandos történetű. Az ezt tervező Ágoston István fotóművész talált egy olyan házfalat, ahol az ablakok még megvoltak, de a mögötte lévő épület már hiányzott. Ezen a ponton adjuk át a szót Kóbor Jánosnak. – Itt az volt az ötlet, hogy létrával felálltunk az ablakok mögé, és minden ablakban volt valaki egy szál virággal. Erdős Péter ezzel az ötlettel úgy rúgott ki minket, mint annak a rendje, mondván, hogy mit képzelünk mi ezzel a hippi-korszakot idéző fotóval, egyébként is vége van már azoknak az időknek. Mi nem értünk rá vele hadakozni, mert egy két hónapos nyugat-európai turné előtt álltunk, mindenesetre leadtuk az anyagot, és mentünk a dolgunkra. Amikor innen hazatértünk, láttuk ám, hogy semmi nem valósult meg a borítónkból, egy sejtekre emlékeztető kaptár szerepelt rajta, meg valami lányarc.

Erdős nyilván kihasználta, hogy nem vagyunk itthon, így a saját akaratát és elképzeléseit könnyűszerrel érvényesíthette. Nem is értettük, Erdős viszont magyarázgatta nekünk, hogy azért van rajta ez a kaptár, mert az hatszögű elemekből áll, és nekünk ez a hatodik lemezünk. Mi meg nem hittünk a fülünknek, nem akartuk elhinni, hogy ennyire nagy zagyvaságot hogyan lehet összehordani. Persze mondta, hogy az eredeti terv tarthatatlan volt.

A kádári Magyarországon eltelt tizenkét év az első magyar, egyébként Balatonföldváron tartott és a belügyi szervek által jócskán felfújt – sőt alapos gyanú szerint általuk generált – „huligántalálkozó” óta még mindig szemet szúrt a rendszer őreinek, ha néhány ártatlan virágszál megjelent valahol. Ennek látta kárát az Omega.

A rádió az igazi

A lemeznek Körmendi Vilmos volt a zenei rendezője, úgy látszik, a táncdalos zenemesterek egészen a hetvenes évek közepéig végigkísérték az Omega történetét. A lemez egyik részét az Országos Rendező Iroda próbatermében vették fel, de volt olyan is, mint a Nem tudom a neved című szám, amelyet a Magyar Rádió stúdiójában, a ráénekléseket pedig úgyszintén ez utóbbi helyen rögzítették. Ennek a zenei rendezője lett Körmendi Vilmos, hiszen ő ott volt kéznél a rádióban. Jópofán és segítőkészen állt hozzájuk, a hangzásvilágukon sokat javított, ezért ez jobban szólt, mint a korábbi lemezeik. A szakmabeliek azt is érzékelhették, hogy a rádió felvételei mennyivel magasabb színvonalúak lettek, mint azok, amelyeket nem ott vettek fel. Az utómunkálatokkal persze ezen a különbségen sokat lehetett tompítani, de a bennfentesek akkor is észrevették a különbséget.

Benkő László az Omega billentyűse a Magyar Rádió stúdiójában 1974-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Erről a lemezről egyértelműen a címadó szám állt Kóbor Jánoshoz legközelebb, ami még az ő maximalista értékelése szerint is „nagyon jóra sikerült”. Ezen kimutatható a Uriah Heep hatása, és olyan billentyűs hangzása van, ami akkor a korra jellemző volt, de ma már kissé avíttnak tartják a banda tagjai, ezért nemigen játsszák. Ezen a lemezen voltak azok az előremutató számok is, mint a Mozgó világ vagy Az égben lebegők csarnoka, amelyek már megelőlegezték a jövőbeli zenéjüket, utóbbi átmenet a következő, space-rockos korszakukba. Úgy szól a fáma, hogy a számot a Magyar Rádió stúdiójában próbálták összerakni, mert nem készültek el vele, csak a gitártéma volt meg. A rádióban sem állt azonban korlátlan idő a rendelkezésükre, így csak gyorsan feldúdolták Sülyi Péter szövegírójuknak a dallamot. A határidő volt azonban a legjobb múzsa, mert ez alkalommal Sülyi Péter hozta a legjobb formáját, nemcsak gyorsaságban, de minőségben is. A cím önmagáért beszél, azt sugallja, hogy már nem csak a földi dolgokkal foglalkozik a csapat. Az utókor fülével hallgatva ez jobban ráillett volna a Timerobberre, mint erre a lemezre, ahogy a Mozgó világ is, ebből pedig az következik, hogy az Omega történetében nem feltétlenül lehet vegytisztán elkülöníteni az egyes zenei korszakokat.

A kettétört mikrofonállvány

Az Addig élj tipikus rockszámuk, ott volt még a legutóbbi turnérepertoárjukon is, arról nem is beszélve, hogy tavalyelőtt óriási port vert fel, hogy egy amerikai filmsorozat vége főcímdalának is ezt választották, anélkül, hogy szóltak volna a szerzőknek. A dal végén hallható vokális „hu-húzás” pedig a Rolling Stones hatását tükrözi, nekik is van hasonló hangzású számuk. Ez Kóbor szerint nem azt jelenti, hogy róluk másolták volna, mindössze azt, hogy sokat hallgatták őket, és annyira megtetszett nekik a zenéjük, hogy ebben a számunkban az ő eszközeik egyikéhez nyúltak. Az Egyszemélyes ország egy kicsit az individualizmus veszélyeit villantja fel, mély értelmű szöveggel, s emellett megjelenik benne az az utópia is, miszerint egyszer majd eljön az a kor, amikor mindenki a szükségletei szerint fog részesülni az anyagi javakból. Kóbor János a dal keletkezésének történetéről elmondta: – Ezt a dalt Kölnben raktuk össze egy kis szabadidőnkben a stúdióban, amikor szembesültünk azzal, hogy a kinti harmadik lemezünkre nincs elegendő szám. Akkor jelent meg Ike and Tina Turnernek a Notbush City Limits című nagylemeze, amelynek címadó száma, főleg a tempója miatt, mindenkinek tetszett az Omegában, ezt próbáltuk meg honosítani ebben a számunkban. A szöveg mély értelműbbre sikerült, mint a többi, ezt mi is láttuk, és úgy éreztük, a zene kezdett összeforrni a szöveggel. Ez egy fejlődési folyamat eredménye volt, ugyanis fokozatosan egyre jobban éreztük mindezt, ám ezzel együtt nem akartuk kritizálni az akkori rendszert, sem utat mutatni nem akartunk a társadalomnak, mindössze felhívtuk egyes jelenségekre a figyelmet.

Az Omega Együttes a magyar Rádió 6-os stúdiójában 1971-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A szintén nagy sikerű A bűvész tévéfelvételén lehet látni, hogy Kóbor a mikrofonállványt ugyanúgy fogja, mint Freddy Mercury. Mint kiderült, ezt a fajta pózt ugyan mindenki Freddy Mercuryhoz köti, de Mecky nagy valószínűséggel előbb alkalmazta. Erre így emlékezett: – Az 1971-es Kisstadion-beli koncertünkön meguntam, hogy a gémről nem lehet levenni a felsőrészt, ezért rántottam rajta egy erőteljeset, így az alja leszakadt. Félrelöktem, míg a felsőrész a kezemben maradt, így már csak azt használtam a koncert hátralevő részében. Akkor még friss volt bennem az, hogy nemrég hagytam abba a gitározást, és óhatatlanul kerestem valamit a kezem ügyébe, így ez a fajta mikrofonfogás lett a megoldás.

Bolerós korrajz

A lemezt záró Huszadik századi városlakó érdekes módon ugyanúgy dobpergéssel kezdődik, mint az azt nyitó és egyben címadó Nem tudom a neved, igaz, ez utóbbit megfűszerezték egy kis szintetizátorjátékkal, előbbit pedig a basszusgitár kíséri. Az efféle bolerós bevezetés jól bevált Omega-sablonnak bizonyult, ez a magyarázata a hangszerelési hasonlóságnak, sőt ennek a számnak még a befejezése is bolerós. Rock ez a javából, csak éppen nem hagyományos értelemben, mert a progresszivitás jegyeit bőven magán hordozza. Ezt a zárószámot méltatlanul felejtette el az utókor, pedig az egyik „legsülyisebb” szöveggel ez bír, s ennek testvére, ha úgy tetszik folytatása lesz majd a Gammapolison a Hajnal a város felett, amelynek ugyanilyen érzelmi világa és hangulata van. Nagyon Omegás szám, még akkor is, ha nem lett belőle eget rengető sláger, és nem is játszották agyon a koncerteken. Se nem gyors dal, se nem lassú ballada, mégis benne van az egész együttes, és akár egy szimfonikus változatot is megérdemelne. Egyúttal az egyik legjobb korrajz az Omegához, hiszen azt énekelik benne, hogy a fű ugyan zöld, de rálépni nem szabad, és ha az ember sír vagy káromkodik, akkor se hallja még a szomszéd padon ücsörgő sem, mert olyan hangosan járnak a villamosok.

Következetlen cenzúra

Furcsa módon a Tűzvihar szövegébe 1969-ben az MHV-ban nem kötöttek bele, akkor fel is kerülhetett a Tízezer lépés című lemezükre, viszont 1974-ben már igen, amikor az újra felvett és áthangszerelt változatát, amely az eredetinél sokkal jobban sikerült, fel szerették volna tenni a Nem tudom a neved című lemezükre. Akkor Erdős Péter felfigyelt a „Vörös csönd, itt maradt, ez maradt” sorokra, és letiltotta az újrakiadástól. Az abszurd helyzetről Kóbor János így számolt be: – Hiába mondtuk neki, hogy ne hülyéskedjen, ez már egy megjelent dal, 1969-ben még a sanzonbizottság is engedélyezte, ő hajthatatlan maradt. Ráadásul utólag vettük észre, hogy lehagyták a korongról, mert akkor épp külföldön turnéztunk, amikor a boltokba került. Pedig biztos ő is rájött a helyzet fonákságára, meg arra, hogy ezt a dalt már legalább 250 ezren hallgathatták megjelenése után – és akkor még a családtagokat, barátokat, ismerősöket nem is számoltuk –, mert a nagylemez, amin korábban szerepelt, platinalemez lett. Ezért van az, hogy az 1975-ös nagylemezünkön csak hét dal szerepel, s emiatt a B oldal csak 13 perces lett.

Az Omega harmadik nagylemezéről írt cikkünk itt olvasható.