Az Omega az Éjszakai országúton

Kereken félszáz éve jelent meg az Omega Éjszakai országút című nagylemeze, amely egyúttal az első „klasszikus” felállásuk végét is jelentette. Az első lemezük még tele volt operetthangulatot árasztó opusokkal, a második, a Tízezer lépés már kevésbé, bár ez utóbbin szerepelt a Petróleumlámpa és a Gyöngyhajú lány, míg a harmadik, Éjszakai országút című lemezük már kifejezetten rockos hangvételű. Volt, hogy stoppos fiatalok énekelték, amikor sötétedés után sem érték el úti céljukat, de megjelenése előtt árgus fülekkel hallgatták a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) „fura urai”, Bors Jenő és Erdős Péter is.

Az útkeresés jegyében

Az Omega első három nagylemeze az útkeresés jegyében született, Kóbor János elmondása szerint azt tesztelték, hogy a magyar közönség meddig tolerálja a habkönnyű populáris zenét, és mennyit bír el a progresszív rockmuzsikából. A nemzetközi zenei élvonalba való törekvésük azonban megkövetelte tőlük, hogy lehetőleg minél hamarabb hagyják el a slágeres kliséket, ezért léptek a rockzene irányába a harmadik lemezükkel. A Kádár-rendszer sajtója még tizenkét évvel a megjelenése után is azt írta, hogy „a Tízezer lépéshez képest távolról sem olyan slágerízű, néhány sikeres dal ellenére sem. Az Omega, úgy látszik, megelégelte a közönség kiszolgálását, szerettek volna valamit megvalósítani saját elképzeléseikből is. Kutattak, kerestek, kísérleteztek zenében, szövegekben és előadásmódban is. Itt érezni legjobban, hogy az Omega tagjai zenészek is, akik hangszerükön fejlődni képesek, egyre több zenei elemet fogadnak magukba, szélesedik látókörük, maguk is képesek újat hozni.”

Ez a cikk kitért arra is, hogy „az Omega megelőzte a közönség igényeit, már nemcsak slágereket, hanem zeneszámokat is írtak. Kóbor éneke szinte teljesen kikristályosodott, ettől az időszaktól kezdve már nem sokat változott, inkább csiszolódott.”

„Mellette a másik nagy meglepetés Benkő fuvola- és trombitajátéka. Nem maga a játék érdekes itt, hanem a mód, ahogy beilleszkedik a zenébe.” Benkőről megjegyezték, hogy 1970-ig zenei szerepe „jelentéktelen volt, itt azonban játékának funkciója van, néhány szám kialakításában jelentős szerepet kapott.”

Laux József dobosról azt írták, ezen a lemezen mutatta meg először, hogy egyike a legjobb magyar dobosoknak, ugyanakkor meglepetésként értékelték, hogy Presser Gábor háttérbe szorult, alig vette ki szerepét a zenéből, csak néhány darabban villantotta fel tudását. Helyét Molnár György gitáros vette át, akinek a gitárjátéka meghatározó lett az együttes stílusának kialakulásában, bár azt is megjegyezték róla, hogy ugyan tapasztalható volt nála bizonyos mérvű fejlődés, „játéka azonban még mindig elég egysíkú”. Ez az 1982-es évjáratú lap is megállapította, hogy az Omega 1970-ben a Syrius és az Illés mellett a legígéretesebb zenét játszotta, ennek ellenére Presser és Laux mégis kiváltak az együttesből, és vitték magukkal a szövegíró Adamis Annát, aki nem mellesleg Laux József felesége volt. Presser későbbi nyilatkozataiban azt állította, hogy a megmaradt Omega-tagokban 1970-ben már nem érzett akarást, küzdeni tudást és igényt a fejlődésre. Az Éjszakai országút hangvétele azonban némiképp cáfolni látszik ezt az állítást, ahogy a későbbi történések is minimum kétségbe vonják a távozó zeneszerző-billentyűs szavait. Igaz, a szétválás zeneileg átmeneti törést okozott az Omega karrierjében, de néhány éven belül még magasabb csúcsokat döntögettek.

Azzal a ténnyel pedig senki nem vitatkozhat, hogy minden magyar rockzenekar közül az Omega jutott legközelebb a világhírhez.

Csalódás és kötelesség

Kóbor János 2020-ban így vallott: „Ezt a lemezt kötelességből csináltuk, az évente kötelező albumnak fogtuk fel. Egyértelműen érződött rajta a csalódás, amit afölött éreztünk, hogy nem mehettünk ki harmadszor is Angliába, ugyanakkor még a spanyolországi és a japán sikereink előtt álltunk, amikor készítettük. Egyszóval nagy lelki válságban kellett megalkotnunk ezt a lemezt. Mindezen körülmények ellenére hasonló eladási példányszámot ért el, mint az előző kettő. Ezzel együtt még az is felvetődött bennem, hogy leporolom az építészdiplomámat és civil pályára megyek, abbahagyom a zenélést, amiből aztán persze nem lett semmi, pedig akkor ezt komolyan fontolóra vettem, olyannyira, hogy ha lett volna egy komoly ajánlatom, akkor felhagyok a zenei pályával.”

A borító kérdésében az omegások nem akartak kompromisszumot kötni, okulva a Tízezer lépés című lemezük rossz tapasztalataiból. Ezért kérték meg Szász Endrét, hogy alkosson nekik egy grafikát a kihajtható albumra. Kimentek hozzá Leányfalura, ahol szívélyesen elbeszélgettek, a mester pedig örömmel elvállalta a munkát. Meglehetősen sötét képzeletvilágot festett meg, ami nagyon jól tükrözte a zenei anyagot, utóbbi pedig az akkori lelkivilágukról árult el sokat. A zenei színvonal sajnos emiatt nem lett egyenletes, és nem érezték azt a borzasztóan nagy ihletettséget sem a balladáikban, sem a rockosabb számaikban, mint a korábbi lemezeiken. Megpróbálták magukat összeszedni, és a lehetőségekhez képest elfogadható színvonalú produkcióval rukkoltak elő, de mindig ott motoszkált a gondolataikban, hogy megitták a levét a magyar kultúrpolitikának. A beígért és meghiúsult angliai turné elmaradását elmondásuk szerint már akkor is az addigi karrierjük derékba töréseként élték meg, egy teljesen értelmetlen, az üzleti élet szabályaival és a józan logikával is teljes mértékben szembemenő „Stop!” táblát kaptak, ami a pártállami rendszer sajátosságából fakadt. Letargikus érzéseiket talán legjobban az Ahol a boldogságot osztották című számuk adta vissza, mert ott bizony eléggé konkrétan megjelenik a pesszimista hangvétel, annak ellenére, hogy többször azt éneklik benne: „De remélem, hogy szerencsés leszek.” Kedvüket azonban nem veszítették el, mert a máshol rendezett nemzetközi fesztiválokra nem vonatkozott a tiltás, és ekkor kezdték el keresgélni a szereplési lehetőségeket Japánban és Spanyolországban, ahol aztán sorra sikert arattak.

Hanyagságból erény

A csalódottság érzése a nyitószámban, az Oh, jöjj!-ben is megnyilvánul, amikor azt éneklik, hogy „Jöjj, ha választ nem kapsz, mégis kérdezel / Jöjj, ha a falon kívül másoké a hely”. Bár az együttes bizonygatja, hogy nem akarták minden számukat arra kihegyezni, mennyire elkeseredettek voltak, mégsem tudtak a kudarc lelki hatása alól kikerülni. Nem beszélve arról, hogy a zenekaron belül is kezdett megoszlani, ki melyik stílushoz kötődik inkább: Presser Pici és Laux József, alias Blöró inkább az amerikai, míg a többiek a brit stílust érezték inkább magukénak. Éppen ezért az Olyan szépen mosolygott – amivel a Palma de Mallorca-i Barbarella Fesztiválon harmadik helyezést értek el 1970-ben – vagy az Oh, Barbarella című számot a csapat egyik fele nemigen érezte magáénak, túl amerikainak tartotta, így utóbbit Presser Pici énekelte, aki többek között ezen a kicsit affektálósan, akcentussal előadott számon próbálta ki, milyen szólóénekesnek lenni. Előbbit sokszor ketten énekelték Kóbor Jánossal, azaz Meckyvel, de a lemezen Kóbor egyedül énekli. Az Oh, jöjj! viszont nagyon feküdt Meckynek, és a címadó Éjszakai országútont is próbálták hasonlóképpen megszerkeszteni, mint a Gyöngyhajú lányt, de be kellett látniuk, hogy utóbbi számot bizonyos szempontból nem lehet überelni.

Az Omega 1969-ben – Benkő László trombitával
Fotó: Fortepan/Péterffy István

A Rottenbiller utcai stúdióról zenészkörökben legendák keringtek, van, aki úgy emlékszik, a stúdiós hölgy, miközben épp egy pulóvert kötögetett, véletlenül lenyomta a törlés gombot, és az egész aznapi munkájuk odaveszett. Az Oh, jöjj! című nyitószámukban velük is hasonló eset történt meg. A stúdió valamelyik alkalmazottjának figyelmetlenségéből fakadóan a billentyűszóló átkötése véletlenül elmaradt, ehelyett elkezdett a visszhang zengedezni. Aztán az ebből a malőrből származó effekt annyira megtetszett az Omegának, hogy úgy hagyták, így ismerte meg a közönség is. Az együttes úgy emlékezik, összességében körülbelül azt a színvonalat képviselték a stúdióviszonyok, mint amelyet akkor a hazai rockzenekarok. A hangmérnökök és a zenei rendezők a sanzonbizottság által már engedélyezett dalokat soha nem vonták kétségbe, kizárólag szakmai észrevételeik voltak a hangszerek megszólalását vagy az összhangzást illetően. A szövegeket még akkor sem minősítették, amikor a felénekléskor egy-egy szót megváltoztattak a zenészek, mert prozódiailag úgy lett jobb. A lemez készítésekor az MHV-ban odafigyeltek a műszaki előírásokra, hogy lehetőség szerint olyan vinilkorongok hagyják el a gyárat, hogy ne ugorjon a tű. Az ideológiai megfelelés is fontos szempont volt, ami fölött a Bors–Erdős tandem őrködött, de minden igyekezetük ellenére ebbe a lemezbe nem tudtak belekötni.

Pesszimizmus különböző ragozásban

A lemezcímhez képest a címadó dal kapott egy toldalékot, amit Kóbor János a következőképpen magyaráz: „Az egész lemez kifejez egyfajta sötétséget, ami a csalódásunkból volt eredeztethető, ez volt maga az Éjszakai országút. A címadó szám pedig azt fejezte ki, hogy mi akkor éppen az éjszakai országúton vándoroltunk és kerestük a helyünket. Ezt a borongósságot viszont szerettük volna kicsit oldani, és ezt próbáltuk érzékeltetni a ragozással.” Utalt arra is, hogy a nagy lelki megzuhanás által is sújtott lemezanyagukból a későbbiek során nem sokat játszottak, leginkább az Oh, jöjj!-t és az Éjszakai országútont, a többit pedig javarészt azért nem, mert nemigen illettek a későbbi hard rockos Omegába. Pesszimista hangulatot áraszt, ám jól van összerakva a szinte besorolhatatlan stílusú Utcán, a téren című dal is. Ezt se sokszor játszották azonban élőben, mert zongorára írták, és akkoriban még nemigen voltak a szabadtéri színpadokon jól hangolható billentyűs hangszerek. Pedig jó lett volna, mert ennél a számnál halványan már felderengett az az éneklési stílus, amely a hard rockhoz kellett, igaz, még nem egy hard rock számban.

Mecky ugyanis észrevehetően az előzőekhez képest másképp, keményebben énekelt ez utóbbi számban. Erről az énekes elmondta: „A hajlításokat és általában véve a stílusjegyeket már igyekeztem úgy elsajátítani, ahogy a későbbiekben ezekben a számokban megszokhatta a közönség. Talán első hallásra egy kicsit affektálónak tűnhetett, ami abból fakadt, hogy tudatosan nem mindig oda tettem a hangsúlyt, ahová a magyar nyelv szabályai szerint elvárható lett volna. Ennek kapcsán Pici és Józsi nagyon dicsérte az énekstílusomat, de erre azt mondtam nekik, hogy ilyen nótából kellene több, és akkor tovább dicsérgethetnének. Miután kezdett kialakulni az új stílus, Pici biztatására nagy örömmel letettem a ritmusgitárt, és csak az éneklésre koncentráltam. Ezzel együtt érződött, hogy ők ketten másik zenei irányvonalhoz húznak, ami az együttműködésünket alapjaiban zavarta meg.” Amikor Presserrel jó néhány évvel később erről beszélgettek, arra jutottak, hogy utólag visszatekintve a közös zenélésük végén, 1970-től már ő is érezte: azokat a számokat, amiket akkor írt, már nem igazán az Omegának kellett volna játszania. Ez előrevetítette, hogy szakadás várható a csapatban.

Vegyes nyugati fogadtatás

A Maradj velem című szám ezen a lemezen – több más társához hasonlóan – megelőzte korát, szinte már az alternatív rock stílusát vetíti előre. Aztán persze nem mentek el ebbe az irányba, és a zenekar tagjai is úgy vélik, ez a dal nem volt annyira omegás, mégis visszaadta azt a rossz hangulatot, amelyben akkor voltak. A monoton, szinte depressziós önmagukba fordulás jellemzi, élőben alig néhányszor próbálták játszani, de nem értek el vele különösebben nagy hatást. Ezt a számot a fuvola- és a hegedűszólamok teszik különlegessé, de pont ezek miatt nehezen volt koncertkörülmények között előadható. A H, az elektromos fűrész folytatta az előző albumok hagyományát, így ismét felkerült egy instrumentális szerzemény a lemezre. Kóbor János szerint ez a húzásuk nem volt tudatos, „de ha már nem volt hozzá szövegünk, maradt így”. Erre is igaz, hogy a hangszeres tudás megcsillogtatásának eszköze lett, de az elfeledett dalok közé tartozik. A Van egy szó szép lassú szám, ami akár fel is dobhatná ennek a lemeznek a hangulatát, egy kicsit a slágereket idézi meg. Később a keletnémeteknél felénekelték Nur ein Wort címmel, nem véletlenül, mert ez ott aratta a legnagyobb sikert, ráadásul a német verzió sokkal kidolgozottabb lett magyar eredetijénél. Az Utcán, a téren és az Oh, jöjj! mellett Kóbor János szerint ez lehetett a harmadik szám, ami vállalható a stílusát tekintve.

Az Utazás a szürke folyón című dal hippis hangulatot áraszt, de van benne sejtelmes, szinte filmzeneszerű részlet is. Annyira nem volt viszont rockzene, hogy Mecky alig tudott kezdeni vele valamit. Szaggatott ritmusa mindenesetre annak idején sokakban megmaradt, de nagy siker ebből sem lett. Az Egy kis pihenő mindössze egy perc hosszúságú, és nem is zenéltek benne, hanem különböző zörejek hallhatók: torokköszörülés, morgások, gyufagyújtás. Akkoriban kezdett ez elterjedni azokon az albumokon, amelyek koncepcióval bírtak. Az Omega csak poénból tette fel, hangulati elemként, különösebb eszmei mondanivaló nélkül, pusztán érdekességként. A Vészkijárat vágtatásszerű ritmusa a lemez végén magával ragadja a hallgatót, és némi optimizmusra enged következtetni. Ez eredetileg instrumentális nóta volt, egy az egyben Presser hangszeres tudására épült. A lemez végére tettek még egy kis zenei scherzót: csellóval és zongorával eljátszották újra a Ha én szél lehetnék című számukat. A lemezen egyébként több vendégzenész is közreműködött, megszólalt egy hárfa is az Oh, jöjj!-ben egy szimfonikus zenekarból, illetve az egzotikus nevű Dionesio Arzamendia, a Magyarországon tanuló egyetemi hallgató különböző ritmushangszereken játszott. Rajtuk kívül Csuka Mónika az Éjszakai országútonban a refrénben vokálozott, mert a fiúk nagyon érezték, hogy kell oda egy női hang. Őt még a Vadmacskák zenekarából ismerték, amely többször lépett fel velük.

Eközben az Éjszakai országútnak meglehetősen vegyes fogadtatása volt Nyugaton, a menedzsmentek többsége nem érezte elég egységesnek az anyagot, holott érdeklődtek az Omega iránt, láttak benne a fantáziát, Abi Ofarimmal az élen, aki a tokiói Yamaha Fesztiválon egy izraeli duó tagjaként elnyerte a szerzői első díjat a Presser–Adamis páros előtt. Ő arra biztatta őket, hogy mozduljanak el abba az irányba, amit Elton John képvisel. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy az Éjszakai országút megtorpanásként, helyben járásként értékelhető. Óhatatlanul ez is okozott egyfajta feszültséget az együttesen belül, amit a fesztiválsikerek ideig-óráig el tudtak feledtetni, de az egymással ellentétes zenei elképzelések, az, hogy az amerikai vagy az angol trendet kövesse-e az Omega, végképp kenyértörésre vitték a dolgot, bár az előadásmódjukon ez egyáltalán nem látszott.

A mai napon elhunyt Benkő Lászlóra itt emlékezünk.