A pillanatok elvesznek az időben

Ahogy a világban oly sok minden, úgy a science fiction is kétféle. Az egyikben, bár van némi filozófia, de az akciójelenetek, a párbajok, a csaták, az ütközetek a hangsúlyosak, valamint a jövőbéli tárgyak. A másikban is megvan mindez, csak kevésbé hangsúlyos, itt ugyanis a filozófiai mondanivaló uralja a terepet. Az 1982-ben Philip K. Dick remek írása – amelynek címe: Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? – nyomán készült Szárnyas fejvadász című film ez utóbbihoz, a filozofikus sci-fihez tartozik.

Ráadásul egy olyan kultikus műről van szó, amely a maga korában gyakorlatilag megbukott, a korabeli kritika sem volt tőle elájulva. Ma már viszont, ha kultikus filmekről beszélünk, szinte mindenki az első tíz között emlegeti. Mind a korabeli sikertelenség, mind a későbbi elismertség valószínűleg Harrison Ford személyéhez köthető. A közönség ugyanis akciódús filmet várt Harrison Forddal a főszerepben, aki Han Solóként a Csillagok háborújából és Indyként az Indiana Jones-sorozatból élt a közönség emlékezetében. Tehát a nézők és a kritikusok akcióval teli filmet vártak, a Szárnyas fejvadász viszont sokkal inkább olyan filozofikus sci-fi lett, amelyben a hangulat ábrázolása a lényeg. Amit látunk egy-egy jelenetben, az az adott helyszínen éppen legtöbbet jelen lévő szereplő hangulatának vizuális megjelenése, általában a fénnyel való játék révén. Sőt egy jeleneten belül is, ha a kulcsszereplő hangulata változik, izgalmasan átalakul a fény is.

De nemcsak a korabeli sikertelenség oka volt maga Harrison Ford személye, hanem a későbbi sikeré is. Ugyanis eszköztelen, természetes játéka lenyűgözte a későbbi közönséget, amely már nem akcióhősként tekintett rá.

A siker másik oka a rendezés, az operatőri munka, a díszlet és a zene tökéletes összhangjában keresendő. Ridley Scott rendező, Jordan Cronenweth operatőr, valamint a díszlettervező Lawrence G. Paull, a film zenéjét jegyző Vangelis és Kim Wilde munkájának eredményeképpen megszületett az a látomás, amely bemutatta, hogyan képzelik el 1982-ben 2019-et. Igen, a tavalyi esztendőt! A filmben egyébként állandóan éjszaka van, koszos, neonfényes utcákon, dísztelen sötét szobákban járnak a szereplők, nagyon sokszor esik az eső, és a kultúrát teljesen felváltotta a reklám.

Harrison Ford természetes játéka lenyűgözte a közönséget
Fotó: Mafab

A történet a rabszolgaként tartott replikánsok körül forog. Ők génmanipulációval előállított, külsőre az emberektől megkülönböztethetetlen, rendkívül erős és intelligens androidok, akik négy évig élnek. De nemcsak azt nem tudják, hogy pontosan mikor jön a halál, hanem azt sem, hogy ők androidok. Mert nekik is van (előre legyártott) múltjuk, a fejükben filmként lepergő álmaik. De elvben nem érezhetnének. A film fő gondolata az, hogyha egy élőlénynek van múltja, vannak álmai, akkor lesznek érzései is. És nemcsak vidám és szomorú lesz, hanem szerelmes is. A film által megfogalmazott egyik kérdés az, hogy ki lehet-e csak úgy kapcsolni egy ilyen érző replikánst, ha nincsen már rá szükség.

De ennél izgalmasabb, hogy az ember alapvető létkérdéseit is firtatja a mű. Hogy honnan jöttünk és hova megyünk, hogy mi végre a létezés és mit lehet kezdeni azzal, hogy tudatában vagyunk a halandóságunknak. A film másik főszereplőjét Rutger Hauer alakítja emlékezetesen, aki a fiatal Daryl Hannah által érzékien megformált androidba szeret bele. Kultikus lett Hauer film végi monológja is, a rajongók általában kívülről fújják. Így szól: „Én láttam olyan dolgokat, amiket ti, emberek el se hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén, gyilkos sugarakat az éjben a Tannhauser kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint a könnyek az esőben. Az idő lejárt.”