Százhuszonöt évvel ezelőtt, 1894. július 26-án született a huszadik század egyik legnagyobb hatású írója, Aldous Huxley, akinek minimum egy könyvét, a Szép új világ című disztópiát mindenki olvasta – általában nem is egyszer.
Értelmiségi angol család sarjaként Godalmingban nevelkedett, és egy szembetegség miatt (amely három-négy évre gyakorlatilag megvakította) az első világháború idején felmentést kapott a besorozás alól. Etonban egy évig franciát tanított, ami azért fontos, mert itt hallgatói között volt a huszadik század másik nagy hatású írója, George Orwell. Micsoda kár, hogy kettejük beszélgetéseit csak elképzelni tudhatjuk!
Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy 1949-ben elismerő levelet írt Orwellnek az 1984 kapcsán, és ugyanebben a levélben érdekesen veti össze kettejük disztópiájának alapállását, origóját és kifutását: „Azt hiszem, a következő generációban a világ vezetői fel fogják ismerni, hogy a csecsemőkori kondicionálás és a narkohipnózis sokkal hatékonyabb eszközei a kormányzásnak, mint a különféle társaságok és börtönök, és hogy a hatalom iránti vágyuk ugyanúgy teljesen kielégíthető, ha az emberekbe beleszuggerálják rabszolgaságuk szeretetét, mintha erőszakos eszközökkel kényszerítenék őket engedelmességre.”
A Szép új világ szerzője
Fotó: Wikipédia
Regényei – a főműnek tartott Szép új világ mellett – egytől egyig olvasmányos, magas minőségű alkotások: Pont és ellenpont, A vak Sámson, Sziget; de a pszichedelikus drogokkal kapcsolatos tapasztalatait (amelyeket tudós megszállottsággal végrehajtott kísérletezések során szerzett meg) is megírta Az érzékelés kapui és a Menny és pokol című munkáiban. (Érdekes adalék, hogy az első cím William Blake írásából származik, onnan, ahonnan Jim Morrison zenekara, a The Doors is választotta a nevét.) Halála napja egybeesett John F. Kennedy meggyilkolása napjával, így a közvélemény és a média figyelme szinte átsiklott rajta.
Ismerjük mindannyian a vicceskedő mémet, amelyet az 1984-gyel és a Szép új világgal kapcsolatban emlegetnek („Disztópiát/figyelmeztetést írtam, nem kézikönyvet”– üzenik a szerzők), és ismerjük az elkerülhetetlen összehasonlítás és latolgatás után levont következtetést, miszerint a világ túllépett az 1984-ben festett módszertanon, és inkább arrafelé tart, amit Huxley írt le könyvében: a mindent lehet, a minden igény és vágy kielégített paradigmájában sokkal könnyebb az embereket elnyomva, szolgaságban tartani, mint a klasszikus félelemkeltő és diktatórikus elnyomás eszközeivel. Mindennél ékesebben bizonyítja ez (és Huxley egész életműve), hogy az ember saját vágyainak a rabja, és végtelenül esendő. Nem valami derűs ítélet ez, de pontos és megérdemli a figyelmet: ennek legjobb eszköze pedig a szerző könyveinek újra- meg újraolvasása.
