Negyven év házasság után elbizonytalanodik néha az ember. Nicolas Bedos Boldog idők című filmje arról szól, hogy egy családban eltelt negyven év. A gyerekek felnőttek, az élet kalandjának és persze nehézségeinek nagyobb része a szülők háta mögött van. A férj, akit a majdnem hetvenéves Daniel Auteuil játszik, azon kapja magát, hogy egy kicsit már unatkozik.
Nem nagyon, csak éppen egy kicsit. Ezzel a tudattal egy idős férfi akár élete végéig eléldegél, kivéve, ha a sors egy igencsak harsány, magabiztos és tűzrőlpattant asszonnyal áldotta meg. Daniel Auteuil, aki annyira természetesen játszik szinte minden filmjében, hogy a néző általában úgy érzi, éppen erre a szerepre született, méltó feleséget kap Fanny Ardant személyében, aki az idős nőt finom eleganciával, temérdek életenergiával és játszi könnyedséggel kanyarítja a vászonra.
Csakhogy, mivel megérinti őt modern világunk szele, annyira könnyed és fiatalos akar lenni az idős feleség a filmben, hogy ki is vágja egy rossz pillanatában a lakásból azt az „őskövületet”, ami a világon a legjobban emlékezteti a korára: a férjét. Mert a modern ember nemcsak azt találta ki magának, hogy állandóan boldognak kell lennie, hanem azt is, hogy a fiatalság értékkel bír. Amióta világ a világ, mindig az időskor és az azzal járó bölcsesség bírt értékkel, de a modern világ mindent a feje tetejére állít.
Az ördög viszont nem alszik, és bár rosszra tör, sokszor művel jót, kifejezetten akkor van ez így, ha fergeteges francia vígjátékról van szó. Bár ez a film se fergeteges nem tud lenni – pedig nagyon próbálkoznak a készítők –, sőt vígjátéknak sem az igazi, mégis nagyon szórakoztató és elgondolkodtató. Talán éppen amiatt, mert túllép a vígjáték határain, és dráma lesz belőle vagy egészen pontosan tragikomédia. A házaspár fiának az egyik barátja (a mindig szomorú szemű Guillaume Canet alakításában) ugyanis alkalmazott színházban utazik, ők időutazásnak nevezik és milliomosoknak árusítják a szolgáltatást.
Fotó: Cirko Film
Nem valamiféle kütyüről van szó, hanem konkrét, személyre szóló egyedi produkcióról, amelyben szerepelni lehet. A férj nagy nehezen belemegy a játékba, kap ugyanis ajándékba egy napot, ahova „visszamehet”. Ő 1974. május 16-át választja. A legfontosabb dolog történt ugyanis ekkor az életében: megismerkedett a feleségével. A munka elkezdődik, mindent alaposan el kell mondania arról a napról, hogy aztán megrendezzék neki filmes díszletek között. Az alapgondolat ugyanis az, hogy régen persze minden jobb volt. Még egyszer, utoljára, ha máshogy nem, akkor így, eljátszva, újraélhető minden jó. A néző pedig ekkor kezdi el sejteni, hogy mire megy ki a játék. Ez a parádés szereposztású francia film ugyanis minden pillanatában arról szól, hogy családban, házasságban a legjobb élni, és igen, negyven, de inkább hetven évig.
Manapság, amikor alig szól film arról, hogy családban igazán szép az élet, Nicolas Bedos első rendezése, a 2017-es Adelmanék titka is arról szólt, ki kell tartani egymás mellett egy párkapcsolatban, mert ennél nagyobb kaland nem létezik az életben. A Boldog időkből is hamar kiderül, hogy semmi sem volt egy kicsit sem jobb a 70-es években, csak a főszereplők voltak fiatalabbak. A film látványvilága felidézi a hetvenes évek szórakoztató filmgyártásának színeit, díszleteit, sőt még a történet is arról szól, hogy van szerelem, ami örökké tart. Csak néha unalmas egy kicsit. A mai fiatalokat valószínűleg sokkhatásként éri majd a film mondanivalója, amely dédszüleink régi bölcsességét idézi fel, azt a tudást, amivel korábban mindenki bírt, ami generációról generációra öröklődött. Arra kell ugyanis rájönnie a házaspárnak, hogy ezt a fajta unalmat a világért el nem cserélné soha semmire és senkire.
Hogy miért? Mert ha csak néhány napig nincsen, akkor nagyon elkezd hiányozni.
