Az emlékező figyelem

Bereményi Géza ifjúkori kalandjainak regénye hangulatos korrajzzal szolgál.

Juhász Kristóf
2020. 12. 02. 6:30
Beremnyi Gza;
Budapest, 2016. január 11. Bereményi Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, Balázs Béla-díjas filmrendezõ a Cseh Tamás történelemkönyve I. és II. kötet címû kétestés koncertsorozat próbáján a budapesti Lámpásban 2016. január 11-én. MTI Fotó: Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Nekem is ilyen kalandjaim voltak annak idején. Egy szálloda kertjében aludtunk, aztán a Balatonból szedtek ki minket a rendőrök. Ez még nem is lett volna probléma, ha nem megyünk el később egy Illés-koncertre, ami után szintén igazoltattak, és akkor már duplán gyanúsak voltunk, így egy éjszakát töltöttünk a rendőrőrsön – nyújtja át édesapám a könyvet, Bereményi Géza Magyar Copperfieldjét. Csak azért idéztem őt ilyen hosszan, mert az az érzésem, nagyon sokaknak fognak még eszébe jutni ilyen személyes emlékek a kötetről. Bereményi rendőrkalandja persze ennél jóval komplikáltabb, egyenesen kafkai eset, amelyben a kalandot, beavatást, szerelmet, meg a lázadók világát kereső fiatal hős azt sem tudja, ki kivel van igazából.

Valahol banális leírni, hogy a Magyar Copperfieldet olvasva egy Cseh Tamás-dalban érzem magam, az egész hangulat és szemléletmód miatt. Ugyanaz a spleen, mint a dalokban, vagy ugyanaz a szilajság, ugyanaz a sokszor mélységes tragikumot föloldó, megbocsátó derű és humor. És amellett, hogy egy generáció ismerhet benne magára, nemcsak afféle nemzedéki irodalom és korrajz, hanem a kisgyermekből fiatal felnőtté válás időkön átívelő érvényű fejlődésregénye.

És még sok banalitás kísért, amikor próbáljuk megfogalmazni, mitől végtelenül rokonszenves és bensőséges Bereményi önéletrajzi regénye. Mert nem holmi írói trükktől, mesterfogástól lesz letehetetlen, egyben inspiráló könyv. Nem valamiféle tanítható módszertől. Ez egy szemléletmód. Amikor és ahogy többször kiszól az elbeszélő a cselekményből – de nem nekünk, olvasóknak szól ki, amolyan őszinte bohócként, hogy: kukucs, itt vagyok! –, hogy ő most így meg ­amúgy figyeli magát. Mert figyelte magát, és figyelte a körülötte lévő világot, egyszerre keresett összefüggéseket és adta át magát érzelmeinek, legnagyobb odaadásában is bírva a külső megfigyelő látásával. Mielőtt romantikusan fölsóhajtanánk: Ó, az író zsenije!, szóvá kell tennem, hogy mindannyian bírunk ezzel az adománnyal, akár írunk, akár nem. Mindannyian látjuk magunkat, látjuk magunkat a világban és a világgal való összefüggéseinkben, legalábbis abban a kevésben, amelyben szereplők vagyunk. Ez a látásunk már kisgyermek korunktól megvan. Kamaszkorunkban élesedik, és körülbelül ott is dől el, megmarad-e a krisztusi korig és azután.

Miközben egy nagyszerű regényt olvasok, amely az emberfejlődés láttatásában körülbelül a Zabhegyező és az Iskola a határon bűvös tengelyén mozog, arra gondolok: valójában ez a normális. A rendes emberi látás. Amikor valaki így tudja látni és láttatni a világot. Ez alatt a szint alatt minden úgynevezett irodalmi megnyilvánulás méltatlan, dőre torzó.

Érdekes, hogy bár nekem is akadt anno számos stoppos, rendőrös, rossz helyen alvós kalandom, egy teljesen más eset leírásával kapcsolatban éreztem azt az azonosságot, mint édesapám a balatoni emlékkel. Pedig nekem nem volt konkrétan ilyen, csak hasonló, de az többször is. Mikor Bereményi pápai gimnazistaként leír egy magányos karácsonyt a kollégiumban, miután meggyőzte nevelőtanárát, hogy igenis, ő egyedül akar ott karácsonyozni:

„Az amúgy is csöndes város most már teljesen elhallgatott. Én meg váltogattam a helyiségeket, mert enyém lett a kollégium. Könyveket bújtam – emlékszem, kiolvastam Az eltűnt idő nyomában első kötetét Gyergyai Albert fordításában akkor –, csak a reggeli és esti fogmosásokhoz ragaszkodtam egymagamban, máskülönben rögtönöztem a napokat. ”

Kegyelmi állapot ragadja itt magával mindazokat, akik hagyják még magukat elragadni. A kíváncsiság, a megismerés vágyának őszinte, kegyelmi állapota. Vajon miért nem hagy nyugodni az érzés: ha minél többen és minél többször éreznénk ezt, akkor rendesebb hely lenne ez a világ?

Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, Budapest, 2020.

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.