Nem adja magát könnyen a brazil írónő, Clarice Lispector A csillag órája című kisregénye – sőt, ha jobban belegondolok, alig olvastam olyan könyvet, amelyik ezt az élményt ebben a teljességben fel tudta mutatni: a kötet első harmada, amelyben a női szerző által kitalált férfiszerző által kitalált női főszereplő kitalálása fölötti férfitöprengéseket olvashatjuk a női szerző által írva és a férfi szájába adva… nos, a legedzettebb szerzőinyafogás-szakértőknek is okoz néhány agyvérzésközeli élményt.
Rendhagyó itt minden, kérem szépen, az ajánló és a tartalomjegyzék, és hát maga az alaphelyzet is – végre nő ír férfi nevében nőről, ilyen ritkán van, többnyire ugyanis a „férfiszerző nő bőrébe bújva disznólkodik” vonalat kapjuk az arcunkba. Elképesztően fontos, már-már aforizmaszerű vagy inkább bombasztikus megállapítások hangzanak el az írásról, például: „Nem, írni egyáltalán nem könnyű. Kemény, mint sziklát törni. De sziklák és szilánkok hullanak szerteszét, mint a ragyogó acél.” Vagy: „Vagy nem vagyok író? Valójában inkább színész vagyok, a saját központozásommal hangsúlybűvészkedem, arra kényszerítem az idegen lélegzet ritmusát, hogy kövesse a szövegemet.” Az egyszeri olvasó nem győzi újrahegyezni a ceruzáját és mindent felírni – de aztán azt látja, hogy míg a bölcsesség a maga végtelenségében ömlik, a történet nem nagyon akar elkezdődni. Nagyon bosszantó ez az egész (persze, most karikírozom az olvasói reakciókat, közben tudván tudom, hogy minderre szükség van, hogy az olvasó illúziója, miszerint a szerző tökéletesen ismeri a hősét, meglegyen – de akkor is elég lett volna feleennyi előjáték).
Amikor azonban beindul a történet, kapunk egy olyan erős (de állandó – mégis elviselhető mennyiségben jelen lévő – önreflexiótól sajnos nem mentes) novellaszerű történetet, amelyet nehezen felejtünk el. Klasszikus tragikus szerelmi történet ez (ha van ilyen) egy csúnya, szegény lányról és egy csúnya, szegény fiúról. Alig történik benne valami, csak a nyomor és a szomorúság sűrűsödik annyira feketelyuk-szerűre, hogy valósággal atmoszférává válik, beszippantja az olvasót, és többé nem engedi el – még a sok szerzői kiszólás és okoskodás sem tudja elrontani ezt az élményt.
Nem spoilerezek (bár a fenti „tragikus” szóval nagyjából mindent elárultam), mindenesetre érdemes innen kezdve lassan olvasni a szöveget, és kiélvezni, amit lehet, mert igen hamar vége lesz. Közben pedig olyan mondatokkal, bekezdésekkel találkozunk, amelyek örökre belénk égnek – én például a savanyú és nyomorult szegénységről nemigen olvastam ennél szívszorítóbbat: „– Hát ide figyelj, fizetek neked egy kávét a talponállóban. Akarod? – Lehet benne egy kevés tej is? – Lehet, nem kerül többe, de ha drágább, akkor te fizeted a tejet. / Macabéa egy fillérjébe se került Olimpicónak. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fizetett neki egy kávét egy kis tejjel, amit a lány úgy telepakolt cukorral, hogy majdnem kihányta, de uralkodott magán, nehogy szégyenbe kerüljön. Azért tett bele sok cukrot, hogy kihasználja a lehetőséget.”
Ezer dolgot lehetne még elmondani a nagyszerű mondatokról, amelyek mindig másfelé mennek, mint az olvasók várnák a korábbi reflexeik alapján, lehetne beszélni a második olvasás örömeiről, amelyben minden szerzői fejtegetés a helyére kerül és értelemmel telik meg, de ennek a kis könyvnek a legnagyobb érdeme mégis ennek a tragédiának a megtalálása, és némiképpen körülményes felmutatása. Ez viszont katartikus.
Clarice Lispector: A csillag órája. Fordította Bense Mónika. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.
