Dsida Jenő életének rövid földi stációja a magyarság védelmében

A Magyarságkutató Intézet honlapján megjelent írással emlékezünk a 82 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én, 31 éves korában elhunyt, sokáig elhallgatott költőre.

Dsida Jenő. Új Élet, 1967, május 25.

„Ó, emberek,/ nem alhatok!/ Fájdalmam a/ fájdalmatok,/ itt tükrözik/ keresztetek,/ és borzadok/ és reszketek.” Így sír a tavaszi tó Dsida Jenő, a kolozsvári poeta angelicus A tó tavaszi éneke című versében, jelképezve, hogy költészetének alapvető vonása az a messianizmus, mely életének rövid földi stációját a magyar kisebbségek védelmében folytatott harcban való megdicsőülés felé irányította.

A sokáig elhallgatott költő a 20. századi erdélyi irodalom fiataljai közül az egyik legnagyobb jövőre hivatott tehetségként művészetével és közéleti szerepvállalásával egyszerre volt az erdélyi magyarság oltalmazója, nehéz napjainak reményt adó vigasztalója, anyanyelve tisztaságának örökös és elapadhatatlan láztól fűtött apostola és nemzete hű szolgája, amelyért sosem szűnt meg dolgozni és harcolni.

Nyelvművelő igyekezetével, példaadásával igényt támasztott a romló magyar beszéd jelenségével szemben. Amikor a magyarság nyelve ellen törtek, nyelvtisztító mozgalmat indított, melynek köszönhetően általa a közönségnek olyan rétege ismerkedett meg a helyes magyar beszéd kérdéseivel, amelyiknek más alkalma nem lett volna erre. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság és a marosvécsi Helikon tagjaként, valamint a Pen Club romániai magyar szakosztálya és az Erdélyi Katolikus Akadémia titkáraként egyaránt részt vett a magyar kultúra és a hit megtartásában. Az igazi nagy költészet magas igényével és a maradandó alkotás mély vágyával példázta Erdély magyarságának, hogy az alkotó szellem tisztasága és a művészet nemes becsülete minden ártó szándékkal, elnyomó törekvéssel szemben ellenáll és megmarad. E remény eljöveteléről újságíróként is hírt adott: életművét a magyar életösztön szellemében, minden megszálló rombolás ellen készített prózai írásainak az Ellenzék, a Keleti Ujság, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon hasábjain megjelent remek darabjai teszik teljessé.

1907. május 17-én született Szatmárnémetiben. A Magyar Katolikus Lexikon alapján elemi iskolát Budapesten, a gimnáziumot Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, más források szerint elemi és középiskolai tanulmányait is Szatmárban folytatta. Egyetemi tanulmányokat Kolozsvárott, a jogi fakultáson folytatott.

Egykori osztálytársa, Forrás István idézte föl, hogy a költő egy alkalommal elmesélte neki, hogy édesanyja, leánykori nevén Csengeri Tóth Margit, előbb Fiumében egy Binder nevű horvát nemzetiségű ulánus tiszt felesége volt. Ez az ember iszákos volt és vérbajban halt meg. Ettől az apától a költő súlyos szervi szívbajt örökölt. Édesanyja másodszor egy Dsida Aladár nevű banktisztviselőhöz ment férjhez, s ebből a házasságból született Aladár nevű fia, ki három osztállyal járt bátyja alatt, s Jenővel ellentétben jó kedélyű, életerős legény volt. Később a kolozsvári Magyar Színház bonvivánja lett. Mikor Dsida örökbe fogadta Jenőt, akkor a vezetéknevét is Binderről Dsidára változtatta.

Már gimnazista korában feltűnt verselő-készségével, művészi érzékével, szókincsének bőségével és aprólékosságával. Első verseit, versfordításait Benedek Elek ifjúsági lapjába, a Cimborába küldte, s csakhamar felhívta magára a figyelmet.

Forrás István mesélte el a történetet, hogy amikor hatodik osztályból levizsgáztak, a magyar fiúkat arra kényszerítették, hogy a Román Gimnáziumba iratkozzanak. Ekkor már egy Eugeniu Seleş nevű görögkatolikus pap volt a gimnázium igazgatója, aki a magyar világban még Széles Jenő névre hallgatott és magyar egyetemet végzett. Pont ő lett Dsidáék osztályában a román nyelv és irodalom tanára. Soha egy magyar szót nem szólt hozzájuk, pedig tudták, hogy beszél magyarul. Kézzel-lábbal igyekezett meggyőzni a gyerekeket arról, hogy a románok még a magyarok bejövetele előtt ott voltak Erdélyben. Dsida akkoriban az éppen szőnyegen lévő latin, román és francia verseket ültetgette át magyarra, meglepően ügyesen: nemcsak az idegen vers tartalmát, hanem formáját és ütemét is sikerült visszaadnia. Hetedikesek voltak, mikor a legnagyobb magyar költőkkel már levelezett. Egyszer a lakásán boldogan Kosztolányi Dezső vastag levelét húzta ki fiókjából. Ebben a nagy magyar költő fiatal erdélyi költőtársának verseit elemezte, és Pestről küldött neki tanácsokat.

Mikor nyolcadikosok voltak és visszatértek a karácsonyi vakációról, Dsidát hívatta az igazgató: egy karácsonyi verse miatt, mely a szatmári Szamos című napilapban jelent meg, kitört a botrány. Az igazgató tajtékzott a dühtől, hogy román gimnáziumi növendék létére hogyan mert egyáltalán magyar újságba írni, a vers tartalmát illetően pedig úgy vélekedett, hogy az „iromány” tiszta lázítás.

„…sok-sok testvérre gondolok,

kik görnyednek egy átoksúly alatt…” – szólt a vers kéziratának felrótt része. Seleş igazgató sejtelme nem csalt, mert a költő csakugyan a románokra és a román sovinizmusra gondolt, amikor az „átoksúlyt” leírta. Az összehívott tanári testület színe előtt Dsida védekezett, ahogy csak tudott, de az igazgató nyomására kicsapták az iskolából, viszont megengedték neki, hogy magántanulóként készülhessen az érettségire. (Hasonló történet sok tízezer magyarral megesett, ezek leírása megtalálható Bíró Sándor Kisebbségben és többségben – Románok és magyarok 1867–1940 című könyvében. E kötetben olvasható az eset, amikor a román titkosszolgálat akkoriban nyomozást indított egy iskolai adománygyűjtéssel kapcsolatban bizonyos Szent Antal után!)

A catolicum és humánum jelzi mindazt, amit a transzilván irodalomban, az egész magyarsági művészetben Dsida művészete, tudománya és hírlapírása nyújtott, s mely évei számát sokszorosan meghaladó bő és időtlen teljesítmény.

Nyirő József szavaival a szív és a lélek felgyújtott máglyája fénybe borított körülötte mindent és művészete szirmaival szórta be nemzete útját, hogy könnyebbé tegye azt. Fáradhatatlanul hirdette a szeretet, a békés és békítő, egymást megértő élet eljövetelét és boldogságát. Hitt a jobb emberiségben és még a katasztrófákat is jó hírré igyekezett változtatni. Megőrizte és ránk hagyott műveivel őrzi a hitet minden magyar ember számára. Amikor minden lefelé húzta a lelkeket és a láthatárt a bizonytalanság köde takarta el, ő tiszta, eszményi magaslatra mutatott, másokat felemelt és mások előtt távlatokat nyitott. Jutalmul nem halt meg, hanem megérte a krisztusi életkor kitüntetését: ennyire közel engedte magához Krisztus, mert Krisztus igazi vitézeként egyebekben is mindig közel volt Hozzá.

E nagy lírikus a tudományszomj szorgalmas embere is volt, a hivatásának pillanatig sem lankadó tisztelője, a nagy eszmények áhítatos gyermeki igehirdetője. Az egyik legműveltebb és Babits Mihály szerint legeurópaibb erdélyi szerzőként nemcsak mint angyali költő, hanem mint poeta doctus is alkotott, nyolc nyelven beszélt.

A kisebbségi lét és a szívbetegség kettős szorításából bontakozott ki hajszálfinom szépségekben, választékosan megmunkált hangulatokban gazdag, aprólékos műgonddal finomra csiszolt művészete.

Míg korai költeményei inkább nyomasztó látomásúak és dísztelenek, későbbi alkotásaiban egyre inkább kiforrott az éteri tisztaságú vers-zene, a mesterien megmunkált forma, a csengő-bongó rím, de szeretetreméltó, diákos jókedve sem hagyta el. Ugyanakkor érezte és tudta, hogy a forma önmagában csupán a költészet kezdete, s a tiszta érzelem néven nevezése, a jelenségek lelkének kifejezése a költő igazi hivatása. Versei olvasóinak újabb és újabb meglepetéseket szereznek. Költészetének füveskertjében nemcsak az ízekre vágyó gyönyörködés, hanem a mérlegelő értelem is üdébb és bőséges lelki táplálékra talál.

Mintha egész költői világa valami magasabb rendű, eszményi világból érkezett volna, hogy az emberi gyarlóságokra az örökkévalóság sugarait szórja rá, hogy a múlandóba a halhatatlanság lelkét lehelje.

Áprily Lajos írt bevezető tanulmányt a Tóparti könyörgés címmel 1958-ban megjelent kötethez, mely Dsida Jenő válogatott verseit és műfordításait tartalmazza. E tanulmányban Áprily a következőt írja: „[…] Ady egyébként alig hatott rá, az erdélyi költők is alig, pedig közöttük élt. Lírája inkább Kosztolányival, Babitscsal, Tóth Árpáddal, a nagy muzikálisokkal tart magyar rokonságot. Néhány versének áradó nyelve és rímelő stílusa Csokonait juttatja eszünkbe […]”

Dr. Jancsó Elemér szerint a fiatal transzilvániai lírikusokról beszélve, régóta divat Dsidát „nagy ígéretnek” nevezni, azonban Dsida költészete több mint ígéret: beteljesedés, igaz művészetté kristályosodott emberi fájdalom.

Reményik Sándor a fiatal költő Kóborló délután kedves kutyámmal című versére reagálva Dsidának írt levelében ráerősít Jancsó megállapítására: „Milyen jó, hogy vagy, hogy nekünk vagy, és hogy ilyen vagy. Régóta figyelem, amennyire figyelni bírom még, pályád hatalmas felfelé-lendülését, tudnod kell, hogy régen nem ígéret vagy már, hanem beteljesedett bizonyosság. Inkarnációja az erdélyi irodalom jövendőjének. És amit Te hozol – erősen hiszem –, az kell ennek a nyomorult világnak is leginkább ma, ami ebben a versedben is leginkább megragad: nyomorúságok fölé lendülő tiszta életöröm csakazértis! […] Arra gondoltam első percben költeményed elolvasása után, hogy versben írok pár sort Neked – de én nem tudok már verset írni. Az utolsó éveim sok halottja közt ott fekszik az én állítólagos költészetem is a házsongárdi temetőben. Vigasztalásom, hogy van folytatása, és hogy egészen más folytatása van.”

Kemény és férfias életművet hagyott hátra, melyből a szellem lélekemelő ereje és a színvonal igénye magával ragadja olvasóját.

A fojtogató kisebbségi világban költeményeinek belső szilárdsága és formai gondossága belső nyugalmat, biztonságot és felemelkedést szerzett azoknak, akik tanúi voltak az erdélyi magyar élet eltorzításának, a törvény felelőtlen megszegésének.

Nemcsak jó szándékú, bátor magyarságával hatott és tiltakozott minden elnyomás ellen, hanem Prohászka Ottokár elveit öntudatosan valló, hívő és szelídlelkű katolikusként is: alázatosan elmerült az Egyház tanításaiban, dicsőítette a kegyelmi ajándékok nagyszerűségét és megváltó erejét, őszinte elragadtatással csodálta az egyház miséjéből áradó megannyi szépséget. Több alkalommal öntötte rímbe, hogy életünkben Isten országának ragyogását a szívvel, szeretettel való látás virágoztatja ki: „Ó, titkok titka:/ a földön ittlent/ belülről nézzen/ mindenki mindent,/ szemet és szívet/ és harcot és békét! –/ Áldja meg az Úr,/ áldja meg az Úr/ a belülről látók/ fényességét!” – olvasható Szent-Iványi Sándornak címzett soraiban.

A nagyok közeli rokona és méltó társa, az akkori klasszikus magyar irodalom egyik legfrissebb hajtása korán, 1938. június 7-én költözött a magyar Pantheonba. Halála mindenütt osztatlan részvétet keltett, ahol magyarok élnek s ahol gyönyörködhettek remekbe-faragott verseiben, fölényes műveltségéről tanúskodó hírlapi cikkeiben. Temetése 1938. június 10-én délután, a római katolikus egyház szertartása szerint ment végbe, melyet az a Márton Áron vezetett le, aki hamarosan Erdély püspöke lett. A költő koporsója a Házsongárdi temető halottas kápolnájában volt fölravatalozva. A temetésen több mint 1500 ember vett részt, közöttük a kolozsvári magyar társadalom színe-java, a helikonista írók, a kolozsvári újságírók, valamint a katolikus egyház valamennyi előkelősége. Temetése után egy évig ideiglenes nyughelyen pihent, s földi maradványait csak halálának első évfordulóján helyezték az időközben elkészült Dsida-sírboltba, melyen a költő 1935. július 9-én kelt sírfelirata olvasható, abban pedig olyasmire kéri a magyar embereket, amit soha nem tudnak megtenni:

„Megtettem mindent, amit megtehettem,/ kinek tartoztam, mindent megfizettem,/ elengedem mindenki tartozását,/ felejtsd el arcom romló földi mását.”

Fényképéről 82 évvel halála után is kamaszos mosolyú, majdnem gyerekarc néz ránk: az élet nem ért rá összebarázdálni vonásait, oly hamar hagyta itt e földi világot. „Karcsú, csinos jelenség volt, nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtatóan gyermeki” – írta róla Áprily. Marton Lili, író, műfordító, a kolozsvári Ellenzék újságírója szerint szelíd arcú, fiatal férfi volt, leírhatatlan bölcs szelídséggel. Marton a már kórházban ápolt költőről azt írta, hogy olyan törékeny volt, mint egy nagyon éteri, kicsiny, márványból faragott szobor.

Művészetében is a magával hozott és makacsul őrzött gyermek teljes játékkészségével alkotott. Költészetét legnagyobbrészt a tiszta lírának fénye táplálta: mindvégig magmaradt gyermeki léleknek, ki a fényben szeret játszani, elmerülni és fejlődni. Miután 1937 nyarán megnősült (Imbery Melindát, Imbery János dési majd kolozsvári zenetanár és karmester leányát vette feleségül), gyermekségéből magával hozott játszó kedve még egyszer színes mesevárat építhetett verseiben.

Amikor meghalt, fiatalabb volt, mint Csokonai Vitéz Mihály vagy József Attila, kivel a költő ugyancsak levelezett. Csokonaival nemcsak a korai elmúlásban rokon. Az a keserédes hang, az a dallamos fájdalom, vérző könnyedség, égető ezüst csobogás, mely a nagy debreceni öregdiáknak sajátja volt, visszhangzik művészetében, gyarapodva 20. századi rokonainak vívmányaival. Egyik legnagyobb költeménye, a Csokonai sírjánál a magyar nemzethez és földhöz való örök hűség igéit hirdeti.

Első verseskötete, a Leselkedő magány 1928-ban jelent meg. Ezt követte 1933-ban a Nagycsütörtök című kötet, melyről a Brassói Lapok 1933. november 26-i számában azt olvashatjuk, hogy Dsida Jenő ezzel a könyvével az erdélyi magyar költők legelsői közé emelkedett, azoknak a nagyon keveseknek egyikévé, akik a vajúdó és visszhangtalan magyar versnek újra utat nyitnak az olvasók felé. A Nagycsütörtök versei a magyar nyelv minden színével pompáznak, a formai tökéletesség minden gazdagságával csillognak, áradó és minden új benyomásra mohón kész fiatalságot hordoznak. Nevetnek és lángolnak, vagy épp könnyeznek és sötéten elborulnak. A fiatal költő az érzések minden skáláján mesteri könnyedséggel játszik: a magányosság zsoltáraitól a megtalált szerelem dalain keresztül jut el az egyetemes emberszeretet zengő himnuszáig.

Harmadik verseskötete az Angyalok citeráján, 1938-ban, már halála után jelent meg, s versei mintha életen túli messzeségből, angyalok citeráján szólnának hozzánk. E költemények zenéje oly halk és finom, hogy érezhető belőlük, hogy alkotójuk a legmagasabbra jutott el, ahová ember és költő eljuthat: a megnyugváshoz Istenben és az emberekben. Lírai kötetei mellett ránk hagyta olaszországi útjáról szóló útinaplóját, egy kis riportkönyvet, mely Magyar karaván Itálián keresztül címmel 1933-ban jelent meg.

Az Angyalok citeráján tartalmazza a Tükör előtt című monumentális verskompozícióját, melyben a két világháború közötti erdélyi irodalom önmeghatározó eszmeáramlatának, a transzilvanizmusnak, a magyar nemzeti magatartás szinte végrendeletszerű esszenciáját fogalmazta meg.

A Psalmus Hungaricus egy tiszta lélek emeltfejű vallomástétele a magyarság mellett, melynek sorai minden magyar ember szívében dalolnak örökké: hogy a meghurcolt, megfeszített és szétszakított magyar nép és kálvária jelképei a feltámadt Krisztus Szent Sebei. Ahogyan Dsida Jenő A költő feltámadása című versében olvasható:

„És akkor/ lám, fölemelkedik/ Ő./ Ajtóhoz tántorog/ és kimegy Ő./ A tártölü fenyves alatt/ mellébe özönlik/ a hűs levegő,/ meghajlik a szirti fenyő,/ a sok suhogó/ fa-titán.// S Ő/ elrohan alkonyi fényben/ egy lángszinü lepke után.”

Verseivel magyarul hosszú ideig oly kevesekhez szólt. Lássuk, ismerjük meg a költőt és értsük meg üzenetét, amint pillangót kerget az alkonyi fényben!

A megemlékező írás a Magyarságkutató Intézet jelent meg.