– Az akvarell a vízfestés egy fajtája, a vinorell képek borral készülnek. Honnan jött az ötlet?
– Egyszer az egyik barátom pincéjében ücsörögtünk, és talpas pohárból kóstolgattuk a borait. A tölgyfa asztalát csomagolópapírral terítette le, s amikor kiloccsant a bor, nyomot hagyott a papíron. Kicsit játszottam vele, gondoltam, jó ötlet lehet egy címkéhez. De egy idő után eltűnt, mert a bor színanyaga elég instabil. Később rájöttem, hogy a festéshez hagyni kell a koncentrátumokat leülepedni a borban.
Persze nem minden bor megfelelő, csak azok, amelyekben határozott és karakteres színanyagok vannak.
Erre teljesen alkalmasak a szekszárdi borok, de azoknak is csak bizonyos fajtái. A bor kiszámíthatatlan, mivel élő anyag, folyamatosan változik. Ki kellett kísérleteznem, hogy a képekhez milyen papírt, fixálóanyagot, üveglapot használjak, hogy csak a legkisebb változások menjenek végbe. Gyorsan kell dolgozni, ha elkezdem, be is kell fejeznem. Van kisebb-nagyobb festményem, még hármas oltárképem is. Felajánlottam a képeket Szekszárd városának, és a Garay Pincében kaptam állandó kiállítóteret. Megtisztelő, hogy a vinorellt beválasztották a Szekszárdi Értéktárba. Több borászat megkeresett, hogy a festményeimet szeretnék a falra kitenni. Az Apponyi Kiskastélyba az ottani borokkal készítettem festményeket az épület egyes részleteiről.
– Az első képét 2008-ban Babits Mihályról festette. Miért őt választotta?
– Babits Szekszárdon született, az üzletem a szülőházától harminc méterre található, és szeretem a verseit. Illyés Gyulát és Lázár Ervint is megfestettem. Ha csak lehet, ragaszkodom hozzá, hogy a festményeim szekszárdi borral készüljenek és szekszárdi témájúak legyenek. Mikó István felesége kért egy képet a művészről a születésnapjára. A színész nagy kedvelője a szekszárdi boroknak – ő így kötődik a vidékhez. Én Székesfehérváron születtem, hatévesen költöztünk Szekszárdra. Amikor megláttam a Szekszárdi-dombságot, rögtön beleszerettem.
– Mióta foglalkozik képzőművészettel?
– Nem vagyok képzőművész. Végzettségem szerint marketing- és reklámmenedzser vagyok. Amikor dekoratőrként dolgoztam, nemcsak kirakatdekorációs munkákat kaptam, hanem alkalmazott grafikai munkákat is. A csomagolás- és a termékgrafika volt a kedvencem. Akkoriban lendült fel ismét a borpiac, és fontossá vált az arculat. A grafikai stúdióban borászok is dolgoztattak, címkét, szórólapot rendeltek. Nagyon zavart, hogy nem mindig értettem, miről beszélnek, ezért beiratkoztam egy angliai székhelyű iskola kihelyezett bormesteri képzésére, és amit magyar nyelven el lehetett végezni, azt elvégeztem. Mivel borászatoknak dolgozom, jobbnál jobb italokat kapok. Műtermem sincs, otthon, az íróasztalon készülnek a képek, amikor a gyerek alszik.
– Csak borral próbálkozott?
– Kávéval is szívesen festek, amivel már sok képzőművész kísérletezett, hiszen a kávé és a tea az első festékanyagok közé tartoznak. Tóth Sándor világbajnok barista születésnapja előtt bementem a kávézójába, és kértem a lányoktól egy jó sötétre elkészített kávét.
Két óra alatt megfestettem a barátom portréját. Így született meg a zaccart.
Mindig fotóról dolgozom, mert az nem mozog, nem beszél vissza, nem ad tanácsot. Mostanában azokat a nyugatos költőket és írókat festem meg, akik kávéházakban töltötték a munkaidejüket.
– 2019-ben megkapta a Közjóért kitüntetést, a boroscímkéivel pedig kétszer is elnyerte a Magyarország legszebb borospalackja címet. Milyen munkákat vállal el?
– Rossz borhoz nem adom a nevem. Több mint tíz éve prémium kategóriás boroknak tervezek címkéket. Olyan munkát nem vállalok, hogy valaki felhív és leadja a rendelést. Előtte megkóstolom a bort, beszélgetek a borásszal, tudnom kell, hol az ültetvény, mikor szüretelnek. Olyan borásznak is dolgozom, akinek az apukájának is terveztem címkéket.
– A rendszerváltás után nyitotta meg a tetoválószalonját. Miért ezt a szakmát választotta?
– Nagyon érdekelt, hogy az emberi bőrre gyönyörű dolgokat lehet rajzolni. Akkoriban ilyen szakma nem is létezett, kérvényezni kellett, és különböző cseleket alkalmazni! Kezdetben német nyelvű tetoválómagazinokat nézegettem. Két tetkós már működött itthon, hozzájuk jártunk, ellestük a technikájukat, jegyzeteltünk. A világ tíz legjobb tetoválója közül kettő-három magyar. Nem itthon tevékenykednek. Etalonként tekintenek rájuk, magazinokban szerepeltetik őket, saját festékmárkájuk van. Én nagyon elhivatott vagyok a tetoválókultúra iránt, nem veszem félvállról. Pedig egy ideig otthon, a családunkban a vasárnapi ebédnél pulóvert kellett felvennem, mert anyám nem akarta látni a tetoválásaimat. Miután megjelentek rólam az első újságcikkek, észrevettem, hogy megtört a jég.
