A Paradise Lost Obsidian című új lemeze komor és nehéz

Hol van már a klasszikus heavy metal nehézfémje, a teátrális sikolyok, az érces gitárriffek, a heroikus szólók? A lassan szépkorúvá érő műfaj szigorúan körülhatárolt játszóterén először a különféle zsánerek (punk, hardcore, thrash, death, black, doom etc. metal) alakították ki kis, elkerített harcállásaikat, majd az 1980-as, 90-es években kezdődött az a különös erjedés, amely napjainkra a műfaji határok teljes átjárhatóságához vezetett. A kérdés napjainkra nem az átjárások elfogadottsága, hanem hitelessége és minősége. Az 1988-ban alakult, brit Paradise Lost az első albumán az egyik legszélsőségesebb alműfajt, a death metalt vegyítette a Black Sabbath-i gyökerekből kinövő, lassú tempójú doom metallal.

Juhász Kristóf
2020. 09. 08. 7:00
null
Paradise Lost Fotó: Wikipedia
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A magát John Milton műve után elnevező Paradise Lost (Elveszett Paradicsom) mára a gótikus metál stílusteremtőjének tekinthető, akárcsak két társa, a szintén bohókásan vidám nevű My Dying Bride és Anathema. Az irányzat egyébként gyönyörűen illeszkedik a ködös Albionról való néplélektani közhelybenyomásainkhoz: a gótikus metál a gótikus rémregénynek az a hangulatosan végtelenné nyújtott pillanata, mikor a fej nélküli várúr kísértete váratlanul hörögve tornyosul a rémülten sikoltozó, lenge öltözetű várkisasszony kecses alakja fölé. Vagy amikor jön a vámpír, akiért persze szegény brit gótikus horror egészen Erdélyig szaladt. Ez a sajátos vargabetűket író kultúrtörténeti impulzus akkor fog körbeérni, ha majd brit fiatalok hallgatnak Bram Stokerről éneklő erdélyi metálzenekarokat. Tegyük hozzá, hogy a brit népléleknek ez az aspektusa jóval izgalmasabb például a gasztronómiájuknál – és arról se feledkezzünk meg, hogy a fentieken kívül még hány zenekar született ott. Fölösleges sorolni: a rocktörténelem több mint feléről van szó a Beatlestől az Iron Maidenig.

Paradise Lost (Elveszett Paradicsom) mára a gótikus metál stílusteremtőjének tekinthető
Fotó: Wikipedia

A Paradise Lost zenéje a 16 lemezes életmű során hol finomodott, hol sűrűsödött, a brutalitást hol tragikus szépségű gitártémák, hol operás női vokálok ellensúlyozták. Próbálkoztak elektronikával is, hol a metált színesítve, hol teljesen félrelökve. Minden etapjuknak voltak rajongói, az életmű egészének befogadásához egészen ritka nyitottság kell. „Nagy” korszakuk talán az 1995-ös Draconian Times és a rá következő One Second idejére tehető. Aki még csak ismerkedne az együttessel, ezekkel kezdje. Ritka hűséges társaság egyébként: 1988 óta csak dobosfronton volt mozgás. Ennek többek között az az előnye, hogy élvezhetjük Nick Holmes énekes fejlődését, irányváltásait a hörgős hangszálkínzástól a szépen ívelt rockos vagy fátyolosan diszkrét (néha unalmas) szintipopos dallamvezetésig.

Idei albumuk, az Obsidian magabiztos, kiegyensúlyozott anyag, Holmes a legkomorabb hangszíneit veszi elő: vagy a középtartományú férfibánatot, vagy a legmélyebb gyászharagot intonálja. A nyitó Darker Thoughts akusztikus gitár és hegedű melankóliájától emelkedik a finálé emlékezetes gitárszólójáig. A Fall from Grace a kétségbeesés és a beteljesült végzet dübörgése. A Ghosts úgy indul, akár a szintén brit Sisters of Mercy jóval könnyedebbre hangszerelt, ám szintén a dark-gothic atmoszféra jegyében fogant opusai. Ez a szín később is vissza-visszatér: itt a minden érzékünket átmosó, női vokállal indító Forsaken, amit hömpölygő, zúzós fokozás követ, majd egy kis kiállás, alul a kotyogós kávéfőzőként szortyogó basszussal, majd megfontolt, sabbathos zakatolás, majd a méltóságos refrén beindulása, megint egy kis riffelés, újra kiállás, pici vokálszőnyeg, verze, szóló és a végtelenbe tartó refrén, finálénak egy kis disszonáns, torzított húrnyúzás. Négy és fél percével az album második legrövidebb darabja, és mégis: tele van kijátszatlan kártyákkal. Mind a női vokál, mind a basszusgitár kaphatna több szerepet – utóbbi most nincs olyan szélsőségesen torzítva, mint a legutóbbi, 2017-es Medusa elnyújtott masszáiban, ám a hangszerét jobbára többujjas technikával pengető Steve Edmondson tudása sajnos így sem kerül előtérbe. Kivéve még talán a Defiler című bónuszdalt, a lemez utolsó tételét, ami szintén az album egyik legjobbja.

Az obszidián lényegében fekete üveggé hűlt láva. A Paradise Lost Obsidianja fortyogó, kavargó, elemi érzéseket-indulatokat önt és hűt formába, felmutatva a megtisztító fölülemelkedés lehetőségét. Ritka komor, nehéz album, hallgatása főleg hasonló hangulatban ajánlott, már amennyiben az ember nem fél elmélyülni abban. Persze első randevús, gyertyafényes vacsorára is ajánlhatnám: legalább hamar elválik az ocsú a búzától.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.