„Meggyőződésem, hogy a fejlődés kulcsa a készség a változásra”

– A művészeti oktatásban is kulcsfontosságú, hogy korszerű és átgondolt legyen a rendszer, amelyben a kiváló tehetségek továbbörökíthetik a képességeiket – mondta Káel Csaba filmügyi kormánybiztos. Szerinte profitálnunk kell a neves hazai és nemzetközi szakemberek tudásából, akiket a jelenlegi egyetemi rendszerben sajnos csak nehezen hívhatnak tanítani az egyetemek. A filmügyi kormánybiztos szerint az egyetemi modellváltással kiszámíthatóbb jövőjük lenne a hallgatóknak, hisz képzésük össze lenne hangolva a piaci igényekkel.

"Gazdag filmgyártási hagyományunk van, és már több aranykorunk is volt" Fotó: Mirkó István

– Palkovics László miniszter szerint az a cél, hogy minél több neves külföldi előadót is bevonjanak a képzésekbe. A modellváltás lehetővé tenné a meghívásukat.

– Annak idején, amikor egyetemre jártam, Szabó István kihasználta az Oscar-díjával szerzett presztízsét, és tanítani vagy óraadónak hívta a kor legkiválóbb magyar és külföldi szakembereit. Minket Nemeskürty István, Bacsó Péter, Illés György, Ragályi Elemér és persze sok külföldi rendező is tanított. A szakma színe-java. Viszont a mostani rendszer merev és nehezen teszi ezt lehetővé, nehéz óraadónak, vendégtanárnak meghívni a szakembereket, az új modellben várhatóan ez könnyebb lenne. A Zeneakadémia is hasonló nehézségekkel küzd. Ez azért is fontos kérdés, mert én úgy gondolom, hogy a művészeti képzésben létezik egyfajta „DNS-rendszer”, átörökíthető jellegzetes szemléletmód. Liszt Ferenc a legkiválóbb tanítványainak nemcsak a kottát tanította meg, hanem azt is, hogyan kell lenyomni a zongorabillentyűt. A filmművészetben is van egy sajátos, különleges magyar látásmód, ugyanakkor rengeteg karakteres alkotói hang és világ: ezt át lehet és át is kell adni az utánpótlásnak. Az egyetem feladata az lenne, hogy egy átgondolt stratégia részeként meghívják azokat, akikre szükség van ahhoz, hogy ez a széles horizont feltáruljon az új generációnak. Azért emeltem ki Gazdag Gyulát a forgatókönyvírás kapcsán, mert ezt a területet alapvetőnek tartom a filmezésben. Az ilyen emberek tudásából profitálnunk kell.

– Leginkább a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hasonlítható a Színház- és Filmművészeti Egyetemhez. Fülöp József rektor nemrég azt nyilatkozta lapunknak, hogy az átalakításokkal sem az egyetem autonómiá­ja, sem a művészeti szabadság nem csorbul, sőt biztosabban tervezhetnek hosszú távra, akár új képzéseket is indíthatnak. A SZFE-ből viszont politikai ügyet próbálnak csinálni, Hegedűs D. Géza, az egyik oktató fideszes térfoglalásról beszélt.

– A nyitottság, a képesség a folyamatos fejlődésre a művészet területén is elengedhetetlen. Az egyetemnek változnia kell: hogy miképpen változik, az közös felelősségünk. Célszerű szakmai kérdésként kezelni az egyetem átalakításának tervét. A múlt értékeit megőrizve, az eredményekre építve, az új működési modellek hozta lehetőségekre nyitottan kell gondolkoznunk az átalakításról. Közös érdek, hogy ne boldogtalan emberek kerüljenek ki az egyetemi képzésből, hanem olyanok, akik könnyen megtalálják a helyüket, sikeresek lesznek. Elképesztő hiányosságok vannak az oktatás terén, hisz a forgalmazást például csak a gyártásszervező szakon oktatják, nem hívják rá fel a figyelmet, pedig ma a forgalmazási forradalom korát éljük. Megmozdult körülöttünk a világ, alkalmazkodnunk kell a változásokhoz, minél jobban helyt kell állnunk az új versenyben. Szerintem sok olyan magyar film is van, amelyik sikeresebb lehetett volna, ha megtalálja a megfelelő forgalmazási csatornáját, hisz sokkal több emberhez jutott volna el.

– Ön rendszeresen tárgyal a nemzetközi filmipar csúcsszereplőivel, akik Magyarországon akarnak forgatni, és bizonyos típusú foglalkozásokra, szakemberekre lenne szükségük, de a jelenlegi oktatási rendszer nem képez ilyeneket. Ha a piac logikája is ezt diktálja, akkor miért tiltakoznak egyesek az átalakítások ellen?

– Amikor kineveztek, leültem a legjelentősebb bérmunkákat lebonyolító cégekkel, és ők megfogalmazták az igényeiket; ez egy folyamatos párbeszéd, közös gondolkodás. Az biztos, hogy sokkal jobban kell figyelnünk a szakember-utánpótlásra, a kreatív- és a szakemberképzésre is. A filmintézet hiányszakma-képzéseket támogat, külföldi szakembereket hív meg, hogy képezzék az utánpótlást egyes szakterületeken, ahol jelentős hiány van, mindemellett fontos, hogy az egyetemen is megértsék ennek szükségességét. A bérmunkaszektor igényein túl a kreatív területekbe is jobban bele kell vonni a fiatalokat. Ilyen sarkalatos pont a forgatókönyv-fejlesztés, amiben még mindig nem állunk jól.

Fotó: Mirkó István

– Az utóbbi időben a kulturális közéletet a történelmi filmek szükségességéről szóló viták tartották lázban. Mit gondol erről? Várható bármilyen újdonság?

– Szerintem ebben félreértés van, mert aki ezzel nem ért egyet, annak azt ajánlom, hogy nézzen körül a nagyvilágban: a népszerű sorozatok nagy része történelmi témájú. Viszont abba is bele kell gondolnunk, hogy a tegnapunk is történelem, és az ezredforduló – hiszen milyen nagyszerű, hogy egy ezredváltást is megéltünk – vagy a rendszerváltozás kapcsán is nekünk, filmes szemtanúknak van komoly adósságunk. Foglalkozni kell saját hőseinkkel, legyenek azok rendkívüliek vagy hétköznapiak, hiszen olyan történelmi, művészeti és sportbeli példaképeink vannak, akiket be kell mutatnunk, de a hősiesség mellett meg kell mutatnunk a tragédiáinkat, kataklizmáinkat is. A film autonóm művészeti ág, és nagyszerű perspektíva van abban, hogy a film nyelvén beszéljünk személyes történeteinkről. Most több olyan film is készül, amely nem tablóként, hanem személyes szemszögből dolgozza fel a múltunkat. Az első világháború utáni traumáinkból indul ki a Post mortem, noha pszichohorror a zsánere, mégis bizonyos szempontból történelmi film. A Nincs parancs! című dokumentumfilm a ’89-es határnyitást mutatja be kiválóan, személyes élmények által, az Eltörölni Frankot középpontjában pedig a Kádár-korszak politikai pszichiátriája lesz.

– Négy vidéki színházigazgató is megszólalt, amiért a SZFE-en végző hallgatók nem a vidéki kőszínházakban helyezkednek el, hanem független színházi produkciókban vállalnak munkát, viszont az adófizetők pénzén kiképzett színészektől joggal elvárhatnánk, hogy a nemzeti kulturális intézményeinket erősítsék. Hogyan lehetne ezt megoldani?

– Nehéz kérdés, mert a magyar felvevőpiac mérete miatt nincs önálló, kifejezetten filmszínészképzés, a színházi és a filmes területekre ugyanott képzik az előadóművészeket. Közös, elemi érdek, hogy jó viszonyban legyünk a színházakkal, hogy legyen egyfajta mobilitás. Azt gondolom, hogy a színházi tanszékeknek is ugyanúgy ki kell építeniük a kapcsolataikat a színházakkal, mint ahogy a filmesek teszik a filmszakmával. Szorosan kapcsolódniuk kell egymáshoz már az oktatás idejében is, hiszen együtt fogják folytatni. Meggyőződésem, hogy a színházi és filmes alkotók együttműködéséhez jelentős lendületet ad az az új 1,3 milliárd forintos keretösszegű pályázati lehetőség, melynek célja, hogy nyáron a színházak a filmesekkel összefogva tévéfilmeket forgassanak.

– Úgy hírlik, hogy az egyetem a doktori képzésében is eléggé tudatosan őrzi a privilégiumait, s a saját szellemi körén kívüli kiválóságokat tudatosan távol tartja a Phd-programjától. Ez nem a megosztottságot erősítő, veszélyes folyamat?

– Ha jó és érvényes az alapkoncepció, ami illeszkedik az ágazat elvárásai­hoz, akkor nehéz kirekeszteni bármit és bárkit, mert van egy konszenzusos szakmai irány, amelyhez igazodni közös érdekünk.

– Milyen további tervei vannak még a Nemzeti Filmintézetnek?

– Regionálisan is meg szeretnénk erősíteni a magyar filmgyártást, szorosabban szeretnénk a V4-országokkal együttműködni, egy koprodukciókat támogató alapítvány formájában. Ehhez is kellenek nagyon jó szakemberek, és ha már az oktatásról beszélünk, jelenleg csak az Erasmus keretében vehetnek részt külföldiek a képzésben. Az én időmben még volt angol nyelvű képzés az egyetemen. Ez azért lényeges, mert ha külföldiek is tanulnak nálunk, már eleve megteremtődik a későbbi koprodukciók lehetősége. Mi ezekkel az országokkal együtt nőttünk fel, közös a történelmünk, a kulturális értékeink és értjük egymás humorát. Mi értjük Hrabalt, a csehek pedig Karinthyt, és nem biztos, hogy ez tőlünk nyugatabbra is evidencia. Ha tartalmi koprodukciók születnek, akkor nemcsak a 10-15 milliós magyar nyelvű piacra, hanem a lengyelekkel, osztrákokkal, északolaszokkal és a balkáni országokkal együtt már egy 150 milliós piacra készítünk tartalmat, és ez nem elhanyagolható különbség.