Míg máshol apró, kicsi, karakter nélküli koronás víruskákkal küzdenek (a civilizáció menőbb helyeken ennyire csökkentette a vadállatok méretét), addig mi holmi őserdős, vadakat terelő életet élünk. Itt a vadállatok a fejünkre nőttek. Mindenhol mackók kukucskálnak ki a bokrokból, fiaik pedig tyúkokkal labdáznak, dobálóznak. Mézet kennek házaink falára, még repülő, fullánkos méheinkkel is jól kibabrálva.
Az éjjel hajtóvadászat volt. Az elején tényleg azt hittem, hogy kitört a harmadik világháború, mert sorozatokat lőttek. Aztán rájöttem, lehet, hogy újból a kalabucsi nagymedvét üldözik, mely biztos páncélt növesztett a vírus ideje óta, mert a hangokból ítélve egy lövés sem végzett vele.
Aztán kürtöket hallottam, dobokat, fedőcsapkodást, igencsak régmúltakat idézett ez a hanghatás. Az egész falu zengett belé, ebből is lehetett sejteni, hogy aki férfi, az mind háborúban volt az éjjel.
A kutyák voltak a legkövethetőbbek. Ők jelezték legbiztosabban a brummogó behemót helyezkedését, aki vagy tízszer biztos körbetrappolta a falut, fülem szerint, mert én nagyjából a település közepén lakom.
Na, gondoltam: mi lesz, ha bekopog hozzánk a maci menedékért? Lesz bennem annyi emberség, hogy jobb kezet adjak a menedékkérőnek? Vagy megpróbálom fejbe ütni egy fejszével? Önmagam vészhelyzetben kipattanó reakcióit még nem ismerem eléggé, hogy előre lássam, mit tennék ilyen éles helyzetben. Lehet, hogy csak tátogni fogok, hang nélkül, mint egy hal. Esetleg kőbálvánnyá változom. Ezen filóztam éjszaka, hallgatván a hős férfiak csatazaját.
Nemrég, mackó komáink portyázásainak következményeképp, miután a helység állatállományának több mint felét elvitték, nagy nehezen kaptunk egy engedélyt a két vérmedve kilövetésére.
Az egyiket könnyű volt lépre csalni, első nap már kézre kerítették hős embereink.
De mióta elment az örök vadászmezőkre, lélekben segíti vagy más csodás módszerekkel eme földi birodalomban maradt társát, mert azóta ezt nem lehet kelepcébe csalni.
Ez a kalabucsi biztos megneszelte, hogy ő következik, és amit medve nem nagyon tesz, a másnapi hajtóvadászat elől átvágott a mezőkön, és eltűnt pár napig a mezőkön lévő településekre. Biztos tudta, hogy ott már nem érheti utol a kilövetési parancs, mert az csak a mi falunkra szól. Végre megtalálták egy távolabbi községben, próbálták visszaűzni hozzánk hős vadászaink, de nem ment. Törvény szerint ugyanis más faluban csak kergetni lehet a medvét vagy kergetőzni vele, de lelőni nem. Mikor már mindenki feladta, s a falu lakói új döntésért esedeztek a fővárosi központi bíróságon, újból felbukkant nálunk, egy kertben. Kukucs, mondta. Kapj el, ha tudsz! És minden kezdődött elölről. Férfiúink nagyon kimerültek már, de továbbra is hősiesen állták a sarat.
Fél füllel hallottam csak, komámasszony a hordozója azon hírnek, hogy nagy titokban rezervátum lett Székelyföld, mint az indián rokonaink hazája is. De itt, a rezervátumban nem minket védenek, hanem a medvéket. És hogy ebben vagyunk mi, székelyek megtisztelve a kivételezettek, mert ilyen törvényt sehol a világon nem vezettek be, csak nálunk. Úgy hallotta komámasszony a madaraktól, hogy egyezséget kötöttek vezetőink az uniós döntéshozókkal, hogy nálunk ezentúl medvét nem lőnek ki, lássuk, mihez kezdenek ezzel a forró szituációval a hetyke székelyek. Sikerül-e megbirkózniuk a behemótokkal vagy azok győzik le őket örökre?
Úgyhogy most már kíváncsian várják, mert fogadást is kötöttek erre, hogy mi maradunk meg vagy a medvék e szent helyen?
