„A szerelem olyan, mint egy régimódi tájkép: előtérben egy kis figura, a hölgy, akit szeretünk – és mögötte hegyek és folyók, gazdag, értelemteljes nagy tájék” – írja Szerb Antal A Pendragon-legendában. Mintha csak arról jósolna, ahogy őt és életművét látjuk majd halála után 75 évvel: előtérben egy kis figura, a szerző, akit szeretünk – és mögötte a gondosan fölépített, végletekig finomított gondolati táj. Fekete J. József Szerb Antal Naplójegyzeteiről írt recenziójában mutat rá: „A stilizált naplótól a stilizált művekig a stilizált emberen át vezet az út.” De említi még a napló kapcsán a külön-külön színekben ragyogó görög antikvitást, katolikus erényt, filozófiai tökélyt és a test démonának kisugárzását is.
1945. január 27-én hunyt el munkaszolgálatosként Szerb Antal magyar író, irodalomtörténész. Elhunyt – szinte kegyeletsértő eufemizmus ezt írni valakiről, akit puskatussal vertek agyon a munkaszolgálatban. A szörnyű és profán tragédiának fényt ad az odavezető út: Szerb Antalt felesége befolyásos barátok segítségével próbálta megszöktetni a munkaszolgálatból, ő azonban nem akarta otthagyni vele együtt szenvedő kollégáit, barátait. Hősiesség, fatalizmus, erkölcsi diadal? Nincs igazi válasz, csak meddő spekuláció. A diadal az, hogy ma is olvassuk ennek a titokzatos, ellentmondásos tűnődőnek a műveit (köztünk maradjon: kinézem belőle, hogy félelem nélkül nézett szembe a halállal – persze semmi közünk hozzá).
Nem is tudom, van-e ma szerző hazánkban, aki végső kérdéseket ilyen frivol könnyedséggel szemlél. Kövezzenek meg, de Popper Péter jut eszembe – bár már ő is a válaszok birodalmában szemlélődik. Mert minden ironikus, stilizált, tanító, kulturális és metakulturális réteget lehántva a Szerb Antal-i szöveg: filozófia. Olvassunk csak bele, hogyan tanítja Waldheim Rudi az Utas és holdvilág tragikus főhősét, Mihályt: „Te is tudod jól, hogy gazdasági szükségszerűség nincs. A gyakorlati élet mítosz, blöff, amit azok találtak ki a maguk vigasztalására, akik nem képesek szellemi dolgokkal foglalkozni. De neked több eszed van, semhogy beugorhass nekik.”
Felesége próbálta megszöktetni, ő azonban nem akarta otthagyni szenvedő kollégáit, barátait
Fotó: MTI/Haár Ferenc
Még egyszer mondom: le kell hántani erről a könyvmoly öniróniáját, a mizantróp szarkazmusát, a filantróp reményét, a hívő és a kétkedő habitusait. És ha a fentieken kikuncogtuk magunkat, Szerb Antal úgy nyakon csap, hogy átesünk a valóság túloldalára: „Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak […] az volt az egyik első következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint a halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexappealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hívő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”
Az idézett rész bevezetése nyíltan vállalja, hogy itt Oswald Spengler (a kultikus A Nyugat alkonya szerzőjének Szerb Antal is követője volt) nyomdokain halad a tűnődés. És ha nem okoskodásként, elméleti fejtegetésként olvassuk a szöveget, hanem saját legszemélyesebb ügyünknek tekintjük, ha a magunk vágyait, vallását, tudatát tesszük mérlegre benne, egészen hátborzongató mélységek nyílnak meg előttünk.
